{b l o o d y r o m a n t i c}

every2nds || ötödik fejezet

2012-03-07T21:12:00.001+01:00

Öt, négy,három, kettő, egy

Johnnakszörnyű álma volt. Maryt látta maga előtt, menyasszonyi ruhában, gyöngyökkel ahajában, sötét vizeken lebegve mely feketéből lassan-lassan pirossá fakult,bemocskolta kavargó fehér fátylát, felkúszott a bőrén, és a nő egyszerrekitárta szemét.

Johnriadtan felült az ágyban.

Riadalmafokozódott, amikor tudatosult benne, hogy ez nem a saját ágya.

Lerugdostamagáról a takarót és elindult, hogy arcot mosson. Útja közben valamifélemegfoghatatlan balsejtelem fogta el, semmi nagyszabású és végzetes, csak az amindennapos, megmagyarázhatatlan szorongás. Mint amikor figyelik.

Amosdókagyló peremén egy zsilettpenge, élén még egy kis hab szárad. Persze.Holmesék eltűntek. Összeráncolta a szemöldökét, és elgondolkozva végigsimította borotva fanyelén.

Egyfél perc múlva kivetődött a folyosóra, és a hajnali homályban kis híján átesetta viktoriánus duón.

-Azt hittem… - lihegte.

-Ó, nem – felelt Holmes, és barátságosan rámosolygott. Kedélyesen pipázgatvagubbasztott a lépcsőn, ölében Watson feje, aki nyitott szájjal, néhafel-felnyögve hortyogott. – Tudja, zajos egy század ez, és igazán, szó szerintnem hagyja nyugodni az embert.

-Azt hittem, a maguk kora hangosabb. Azok a masinák, meg a sok pöfékelés,töfékelés… minden… - A tenyerét kifakult szürke pólójába törölte. Megintrettenetesen bénának érezte magát, Holmes viszont őszinte derűvel (bár igenhalkan) felkacagott.

-No igen! Azt már megszoktuk… de ezek a zörejek, tudja, a maguk gépeinek asuttogása, olyan nagyon más.

Elmerengvebámulta a plafont, aztán Watsonra sandított, és kisimított egy tincset ahomlokából. A férfi cigarettát tartott a kezében, mely már egészen elhamvadt,pernyéje lustán és szürkén pergett alá. John némán figyelte őket, aztánmegköszörülte a torkát.

-Miért ő? – kérdezte tompán és rekedten, szóval ismét megpróbálkozott egyköhögéssel.

-Pardon?

-Miért éppen ő? Miért Watson? Akad nála, nálunk jobb is, okosabb, aktívabb,megértőbb. Ennyire kellett egy barát? Hogy igazából tök mindegy volt, azmilyen? Nem hiszem el, hogy ennyire nem lehet önöket, Holmesokat tolerálni. Hakeresett volna mást... miért nem?

Aférfi összevont szemöldökkel, szenvetlenül végigmérte, aztán erősen ráharapotta pipájára.

-Tisztában van vele, hogy nem a megfelelő embert kérdezi, ugye?

-Önt kérdezem.

-Heh… hogy miért ő? Tudja, a véletlen produkálja a legfantasztikusabb eseteket.Micsoda nyom lehet a gyilkos elhullajtott cigarettahamuja, óvatlan lábnyoma,egy ujjlenyomat! Badarság, hogy szerencse kell ahhoz, hogy ezeketfelfedezzük. Egyedül bizonyos fokúkövetkezetesség szükséges. Nos, ami engem illet, én lakótársat kerestem, tehátegy olyan embert, aki képes megérteni és elfogadni szokásaimat, rigolyáimat,sőt személyiségemet. Ez valójában a barát definíciója, nemde?

-Bárki lehetett volna.

-Súlyos tévedés!

-De Sherlock… és önnek is akadnak rajongói. Rengeteg ember, akik nagyonszeretnék ismerni magát!

-Tartok tőle, válaszom kissé hanyag és kusza volt. Nézze ezt el nekem, nemszokásom ilyen korán ébredni, ha már egyszer elaludtam… tehát: igen, találnomkellett egy olyan férfit, aki megtűr, sőt, kedvel. De ez egyben egy olyanember, akit én is elviselek, sőt, akinek jelenléte sosem válik terhessé. Értimár? Ez a kölcsönösség egyedülálló. Senki mást nem akarnék társamul, és ezt nemannak a véletlennek köszönhettem, hogy bemutattak minket egymásnak, és anyagihelyzete rákényszerítette, hogy megossza velem szerény hajlékomat, nem; ez egynagyobb, kiismerhetetlenebb és csodálatosabb véletlen, épp olyan, ami mostidehozott minket. Higgye el, szeretném tudni a titkát. Egyvalami bizonyos: nemnyugszik, hiszen önöknek is a kerítője lett. Sherlock Holmes és Dr. Watson,ennek így kell lennie. Bizonyára úgy gondolja, csak ránéztem éskikövetkeztettem mindezt egyetlen szempillantás alatt – ez esetben viszonttéved. Azt tudtam, hogy az elvárásaimnak megfelel. Azt nem, hogy felülmúljaazokat. Persze a maga módján… egy pillanatig sem állítom, hogy tökéletes lenne.

Talánúgy érezte, hogy szavaival elkényezteti kollegáját, mindenesetre kiosztott nekiegy rosszindulatú orrbabökést.

Johnvett egy nagy levegőt, aztán lassan kiengedte a fogai között.

Eza kérdés igazán ráér.

Ezta kérdést valaki másnak kell feltennie.

Például,magának.

-Szereti?

Holmesfelnézett rá, Sherlock pedig kétségbeesetten elbődült:

-John! John! Jooohnn!

-Itt vagyok! Lépcső…

Sherlockholtravált arccal, a zakójával küzdve bukkant fel.

-Elszabadult – suttogta jelentőségteljesen.

Holmestágra nyílt szemekkel kérdezte:

- Apokol?

-Nem, a nő.

-Ó; ugyanaz.

-Ez nem az én nadrágom? – kapcsolódott be a társalgásba Watson, és nagyotásított.

-Lényegében közös.

-John, állítsd meg a nőt!

-Mért, mit csinál?

-Reggelit.

Marya konyhában állt, egy hosszú fehér pulóverben és barna leggingsben, kibontott hajjal,és palacsintát sütött.

-Öhm… jó reggelt.

-Jó reggelt, John. Remélem, nem keltettem fel önöket? Mrs. Hudson azt mondta,nyugodtan kölcsönözhetek a lisztből… gondoltam, meghálálom valamivel akedvességüket. Ugye szereti a dzsemes palacsintát?

-Nagyon. Nagyonigen. Én… bocsásson meg egy pillanatra.

Mélyenpirulva fordult el.

Mindenmás nő lekvárral készítené, amiszétfolyik és teljesen eláztatja a tésztát. Mary a tökéletes. És amíg ígygondolkozik, kötelessége elintézni valamit.

Bezárkózotta fürdőszobába, és bepötyögte Sarah számát. A harmadik csöngésnél felvette.

-Hello, itt… én vagyok. Izé, tudnánk találkozni valamikor? Valamit nagyon megkéne beszélnünk.

-Tudom, miről akarsz beszélni.

Ésennyi volt.

Amikorelőkecmergett, már a teljes kompánia udvarias csöndben falatozott a konyhában,Mary pedig a serpenyőt súrolta, néha anyai büszkeséggel átnézve a válla felett.Mire John is elfogyasztotta a reggelijét, az egyezményes hallgatás márhatártalanul kínossá vált. Sherlock szabálytalan időközönként feloldotta abillentyűzárat a BlackBerryn, ami ilyenkor élesen fel-felcsipogott, vendégük(az egy napon belüli harmadik) jobb teendő híján elmosogatta a bögréket,edényeket és kémcsöveket is, amik az időszámítás kezdete óta hevertek akonyhapulton, Holmes pedig pipázgatva, bágyadtan könyökölve bámult maga elé.Aztán egyszerre megragadta a Daily Mailt (Mrs. Hudson hagyatéka, kukabélésre)és magához rántotta. A szemöldöke felszaladt a homlokán.

-Talált valami érdekeset? – kérdezte Watson, ahogy felhajtotta a teáját;Sherlock figyelmeztetően rákapta a tekintetét, és alig észrevehetően Mary felébiccentett. Holmes kiterjesztett ujjaivalkisimította a papírt, és valami egészen ábrándos, kisfiús mosoly jelent meg aszája sarkában.

- ANő. Ezen a nyomon elindulhatunk.
- Trop de femmes déjà dans ce cas – mormogta Sherlock.

-Hogyan? Csak nem Irene Adler?

-Ismét valamilyen világraszóló botrányban.

-Bocsánat, ööö… ki az az Irene Adler?

Watsonholmi kaján hunyorgással mérte végig értetlen alteregóját.

- Ajó Holmes valamikor egészen beléhabarodott. Az egyetlen ember, aki valaha iskifogott rajta – és éppen egy nő! Ami azt illeti, a hölgy esküvőjén ismerkedtekmeg. Amerikai volt, ha jól emlékszem? Legalább olyan híres a szépségéről, mintaz énekhangjáról; bizony mindenkinek elcsavarta a fejét. A skandalum utánviszont nem találkoztak többé, bár Holmes a fiókjában őrzi az arcképét…

-Súlyos tévedés!

-Márpedig igenis hogy ott őrzi.

-Csak nem ellenőrizgeti, kedvesem? Mindenesetre, többször volt alkalmam élveznia társaságát, mint arról önnek tudomása van. Nem tartottam fontosnakmegemlíteni, de az egyik koncertkörútja alkalmával megtekintettem az előadását,a Szöktetés a szerájbólt játszották, mondhatom, sosem láttam, vagyis hallottammég olyan csodálatos Constanzát! Forrástiszta szoprán, a Martern aller Artenvalósággal szívszorító volt… nem mulasztottam el személyesen is gratulálni a sikeréhez,beszélgetésünk pedig igen hosszan elhúzódott, így vacsorapartnerként iscsatlakoztam hozzá… étkezett már a Grande Hotelban? A szobaszervíz elsőrangú!

-Nem volt alkalmam – sziszegte Watson, Holmes pedig egy röpke, nosztalgikussóhajjal az újság fölé hajolt.

-Csak azt tudnám, mi az a „domina”!

-Bizonyára olasz szó a forrástiszta szopránra meg a szívszorító előadásra… ó, ésa „vacsorára” is…

-Csinált ez a nőszemély valami izgalmasat is? – vetette közbe Sherlock, mireHolmes elpirult és kuncogott. Watson sértetten összefűzte a karját.

-Ami azt illeti, nem volt éppen egy Moriarty professzor, de Holmes nagyon sokrabecsüli!

-Moriarty… - motyogta maga elé Mary, Sherlock pedig székestül felé fordult.

-Parancsol?

-Ó… bocsánat – (habos kézzel a füle mögé igazított egy tincset) -, igazán nemakartam közbekotyogni, csak Moriarty professzort van szerencsém ismerni. Márhaa matematika tanszék volt tanáráról beszélünk, Cambridge… különös, mert épp mareggel kaptam tőle egy sms-t…

-Hogyan? Szupertáviratot a néhai-

-Watson, ne. Miss Morstan, kérem, foglaljon helyet és mondja el az egészet… azelejéről. Nyugodtan ülhet a konyhapultra, annak már úgyis mindegy.

-Köszönöm, inkább állok. Hát… nem sok mindent tudok mondani. Nem is állítom,hogy személyesen ismerném, épp ezért lepett meg az sms. Az a helyzet, hogy… -elhallgatott, és zavartan tördelte a kezét. Sherlock fáradtan sóhajtott:

-Valami kínos ügy volt, ugye?

-Egy kisebb botrány. Az egyik tanítványával támadt valami nézeteltérése – nemengedte át az utolsó évben, valami hasonló, igazán nem emlékszem -, a lényeg,hogy szó-szót követett, és az a diák, hát nem vigyázott a nyelvére, Moriartyprofesszor pedig… rosszul reagált.Mennie kellett.

-Mutassa azt az sms-t.

Hahó MsMorstan! 8DEmléxik még rám? Vmikor összefut6ánk 1 italra? J. Moriarty, matek

Mindannyiana kis Nokia fölé hajoltak.

-Biztos, hogy ez az a Moriarty? – motyogta John.

-Én is ugyanezt kérdezem – suttogta Holmes. – A mi… nos… ön már tudja.
- Igen, de emlékezzünk rá, hogy nem ő az első halottunk. Miss Morstan,gépelje be pontosan ezt a szöveget-

-Nem! – csattant fel John. – Nem keverheted bele, te önző-

-Kérem, én igazán örömmel segítek.

-Mary, nem tudja, mire vállalkozik! Nézze, ez a Moriarty a legveszélyesebb emberegész Londonban…

-John, épp most avattad be.

-Kuss. Óvakodnia kell tőle, nem pedig-

-Ha nekem óvakodnom kell, akkor másoknak is van félnivalójuk. Ezt semmiképp nemhagyhatom. Mit írjak, Mr. Holmes?

-Hol, kérdőjel, kettőspont, zárójel bezárva.

-Te elküldöd… Maryt… randizni… JimKibaszott Moriartyval!

-Nem, John, nem, Moriarty randevúra hívtaMiss Morstant, én pedig javasolom,hogy menjen el rá, mert ez az egyetlen módja, hogy a végére járjunk ennek az egésznek!

- Nemvagy ember.

-Miss Morstan, beleegyezik, hogy asszisztál a tervemhez?

-Ez a legkevesebb.

-Mary-

-Hagyd békén, John. Tudnia kell, hogy nem lesz ön mellett rendőri kíséret. Nemtudhatjuk, mennyire bízhatunk a Scotland Yardban. Lestrade felügyelőtmegpróbálom alkalomadtán értesíteni, de csak a mi segítségünket ajánlhatom fel.Egyedül lesz.

-Nem probléma. Világéletemben magamra voltam utalva.

-Bűnözőket elkapni nem egy hobbi! – fogta könyörgőre John, Sherlock pedig nemmondott semmit, csak végigmérte.

Hard Rock, délben?V türelmetlen vok? 8D x JM

-Hozott valami olyat, amiben a magafajták találkákra járnak?

-Magamfajták…?

- Anők.

-Igen… persze.

-Vegyen fel valami olyasmit, amiben magasabb. Nem kockáztathatjuk meg, hogyMoriarty észre se vegye magát.

-Mary, álljon félre és akkor fel tudom pofozni a lakótársamat.

-Ugyan, nem… tényleg alacsony vagyok. Van magassarkúm. Mindjárt elkészülök.

A dél szuper, ottleszek! x MM

ABaker Street-i úriemberek a nappaliban gyűltek össze.

-Milyen mértékben avassuk be Miss Morstant?

-Minél kevesebbet tud, annál hitelesebben játssza a szerepét. És igen, John,annál nagyobb biztonságban van. Különben is, ha elé állunk ezzel az egészidőutazásos-téridőkontinumos dologgal, hülyének néz minket. Már a konyhában isszorult a hurok… óvatosnak kell lennünk, de az sem állapot, hogy előtte nemvitathatjuk meg a terveket nyíltan.

-És mi lenne, ha személyként beszélnénk róla, és nem alanyként? – csattant felJohn.

Sherlockfigyelemre sem méltatta.

-Moriartyban az a zseniális, hogy nem tudjuk kikövetkeztetni, mit fog lépni.Várnunk kell. Nem tudom, mennyi értelme van bepoloskázni Morstant, de meg kellkockáztatnunk…

-Miért akar rá bogarakat tenni?

- Apoloska egy ilyen lehallgatókészülék.

-Zseniális.

-Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettek – vágott közbe John ismét -, de mégmindig egy emberről van szó! Egy nőről, az ég szerelmére!

-Tedd a szívedre a kezed és mondd, hogy ugyanennyire érdekelne, ha férfi lenne,ha mondjuk én lennék! Az valahogy soha nem zavart, hogy amit én csinálok, azbaromi veszélyes!

Johnelkeseredetten fordult Watsonhoz, aki keresztbedobott lábakkal ücsörgött akanapén Holmes mellett.

-Mondja meg neki!

-Ugyan mit mondhatnék? Az én feleségem halott. Nem érzek több felelősséget MissMorstan iránt, mint bármely másik polgártársam iránt, és önnek sem kéne,doktor, ha megenged egy javaslatot. Nem az érzéseibe akarok beleszólni, hanem egyedülaz időzítésbe…

-Ti meg mégis miről beszéltek? – fakadt ki Sherlock. Ökölbe szorított kézzelállt a szoba közepén, az arcán bősz sértettség és az üresség egy fakóárnyalata.

Egy hajsza, a legnagyobb,amiben egy cseppnyi örömöm sincs, mert ebben a játékban túl sokat veszíthetek.Mindent. Őt.

-Csak arra szeretnék rámutatni, hogy még mindig itt van nekünk ez – húzta elő amellényzsebéből Watson a noteszét, és meglobogtatta. – A múlt, a paralel,bárhogy is nevezzük. Nem tudjuk, mennyi történik meg belőle, de van valami, amitámpontot adhat. Mi ismerjükMoriartyt. Tudjuk, mire képes, és azt is tudjuk, mibe bukik bele. Ezúttal majdminden másképp alakul. Biztosíthatom önöket, uraim, hogy a kisasszonynak nemesik bántódása. Semmiféle kapcsolatban nem állt a professzorral.

-De most áll! – kiáltott John, és a fotel karfájába markolt. – A fickó atelefonján zaklatja!

-Miért, mit tegyen? Keresi a szereplőket, John, ez annyira egyértelmű, keresiazokat, akik átjutottak! Nem mindenkivel történt ez meg. Mycroftból istenneklegyen hála nincs kettő, és Lestrade sem mutatott be a doppelgängerének.Morstan egy nagyon különös szereplő, mert a professzorhoz hasonlóan halott, csakvele ellentétben Moriarty használja az eszét, és rájött, mi a helyzet!

-Éljen Moriarty! Ábécésorrendben kicsinál mindannyiunkat!

-John-

-Azok után, ami a medencénél történt, ami csakpár hete volt te seggfej, azt hittem, végre leszoktál arról, hogy fanold!

-Maga érti? – dünnyögte Watson.

-Nem, nem egészen – suttogta Holmes.

-John, akarsz nekem egyáltalán segíteni? Akarsz velem dolgozni? Mert nem kell.Felőlem lehetsz csak a lakótársam is, vagy a cimborám, nekem annyira mindegy!Nem kényszerítelek semmire, nem kényszerítelek rá, hogy a barátom legyél, hogyvelem legyél!

Johnmég egyszer Watsonlockék felé fordult, akik idüllt, boldog értetlenségben ültekegymás mellett, elválaszthatatlanul, aztán végigmérte Sherlockot.

- Afaszt nem kényszerítesz – suttogta remegő hangon, és megnedvesítette kiszáradtajkait. - Belém vagy esve.

Aférfi úgy lépett hátra, mintha megütötte volna, tekintete felvillámlott, fehérujjakkal a saját húsába mart, meggörnyedve, és azt sziszegte:

-Miért lennék szerelmes beléd?

Egyajtó csapódott.

Cipőkopogása lépcsőn.

Sherlockaz ablak felé fordult, és átkarolta magát.

Maryegy krémszínű ruhácskát viselt, masnival a derekán, egy prémgalléros kabátot,finom sminket, a haját pedig bonyolult kontyba fogta. Összekattintotta retikülét,és körbenézett.

-Indulhatunk.

Johnfelugrott a kanapéból, és magára húzta a dzsekijét.

-Hol van az a rohadt poloska, Sherlock?

-Hm?

-Ne legyél hülye. Ezt még naná hogy végigcsináljuk. Aztán majd beszélünk. Mindenrendben, Mary? Hé, Sherlock, hahó, mozdulj már, elkésünk a kivégzésünkről!Mondtam, hogy számíthatsz rám. Nagyon csinos, Mary.

-Valami baj van?

-Elég baj, hogy egy mániákus bűnözővel ebédel.

Sherlocknémán és teljesen érzelemmentes arccal előkotort valami kis fémpöttyöt az egyikdobozból, Maryhez sétált és óvatosan a füle mögé ragasztotta. A keze egydarabig még ott pihent, aztán maga elé ejtette.

-Mire Moriarty kiszúrja, ami megjegyzem, elég hamar fog megtörténni,remélhetőleg már lesz valami tervünk. Helyesebben, elképzelésünk az őterveiről. Az Isten szerelmére, ne próbálja meg kiszedni belőle. De ha aviktoriánusokról beszél, maradjon a témánál. Ez fontos lehet.

-Értem. Ó és… szeretném most kifizetni a gyöngyökkel kapcsolatos segítségét.

-Ne fizessen előre a medve bőrére. Az ön esete a legszorosabban összefüggMoriarty professzor ügyével, és az még nincs megoldva.

-Lehet, hogy később nem lesz rá alkalmam.

-Ne legyen ennyire pesszimista.

-Becsületszavára mondja, hogy nem halhatok bele ebbe a kalandba?

-Akár arra is mondhatnám, mert az én becsületszavam nem sokat ér. Magátólviszont nem fogadok el pénzt. Semmi offenzív.

Maryelmosolyodott, harmadízben és utoljára.

-Arra kérem, hogyha életveszélyben leszek, ne törődjenek a megmentésemmel. Alegfontosabb, hogy a professzort elkapják.

-Nem kellenek hősi szónoklatok. Ha pisztolyt fognak a fejéhez, sírni és remegnifog, mint akárki más. Mi viszont ott leszünk, hogy segítsünk.

-Komolyan gondoltam, Mr. Holmes, a legkomolyabban. Ugyan… egy majomember kísérta folyosómon, véres rózsafüzért kapok, az exkollegám irányítja London alvilágátés két szimpatikus viktoriánus ül a kanapén, akik rettegnek a vízforralótól ésúgy gondolják, a Daily Mail egy újság.Fogalmam sincs, mi ez az egész, de érzem, hogy mindennél fontosabb, hogy magamegtudja. A szolgálatára – ezzel kezet nyújtott. Sherlock pedig (talán atörténelmi tényezők hatására; talán mert simán összezavarodott) előre hajolt éskezet csókolt.

-Kevesebb mint egy óra múlva azt fogja kívánni, bár sose ismert volna meg.

- Elkerülhetetlenvolt… nem igaz?

Egy ideje a halottmenyasszonyról álmodom.

Sziromként szórta szétsuttogásait.

A rózsa azt mondja: szerelmesleszel.

A margaréta: megházasodsz.

A dália: boldogság vár.

A nefelejcs: halni készülsz.

És pipacsok nyílnak síromon.

Moriartymeg sem próbálta álcázni magát. Sötétkékbe játszó fekete öltönyben feszített,gondosan megkötött nyakkendővel, egy kellemes boxban ült, és dobolta aziPdojából szóló zene ritmusát.

Kétszerannyi embert ölt meg, mint valaha is gondolta volna.

-Á, Miss Morstan! Milyen csinos! Úgy örülök, hogy eljött!

-Nagyon illik önhöz ez a frizura, kollega.

-Gondolja? – nevetett Moriarty, és végigsimított gondosan hátrafésült feketefürtjein, aztán felkönyökölt az asztalra. –Rendeltem egy lattét, úgy emlékszem,azt szereti. Arra gondoltam, ha kihűl, mire ideér, meg is érdemli.

-Ó…ez jó… nagyon köszönöm.

-Bocsánat, hogy így iderángattam. Tudja, csak úgy elfogott a nosztalgia… újtelefonom lett, másoltam át a számokat, megláttam a magácskáét, blablabla, hogyvan?

-Nagyon jól, köszönöm. És ön?

Moriartyszélesen, édesen elmosolyodott.

-Olyan kár, hogy ennyire retteg.

Maryállta a tekintetét.

-Mióta követ?

-Követem? Nem, nem, nem, nem, ne legyen nevetséges. Általában mindenről tudok,ami történik, de most a magam háza táján is olyan események voltak hogy huh…igazán nem értem rá a szűzfiúval bíbelődni. – A fejét furcsán félrebiccentette.- Ugyanakkor ha nem haragszik, fel kell hívnom a figyelmét a frizurájára, asminkjére és a harisnyájára is. Igazán szokatlan! A lábán látszik, hogy nemgyalog jött, sehol a jó öreg londoni latyak, no de miért nem itt állt meg azautó? Kik utaztak még benne? A haja nem vizes, pedig szakad a hó, de nincsönnél esernyő, a kabátja sem csuklyás, valaki kegyed fölé tartott egy ernyőtigen lovagiasan. Legutoljára pedig, a smink: az üzenetei azt a látszatotkeltik, mintha randevúra készült volna, az öltözködése is ezt sugallja, de arúzsa egy egészen kicsit elkenődött. Találkára megy, ennyire készül, puszivalköszön, de nem ellenőrzi le a sminkjét a kistükrében, mielőtt belép akávéházba? Ugyan, Mrs. Watson, beszéljünk komolyan. Hé, professzor, ugyepoloska azért nincs magán? Mert akkor nagyon, nagyon-nagyon csalódott lenne azöreg Moriarty… és én is. Nézzen a szemembe! Már tudja, milyen meghalni. Olyankár, olyan kár… azt hiszik, baleset volt, ugye? Nana, én is emberből vagyok…hagytam végrendeletet, egy kis listát, az elintéznivalóval, a legrosszabbesetre… és a jó doktort pedig életben hagytam, hadd rohadjon szét elevenen. Szépterv, jó terv. Nem iszik a kávéból? Megnehezíti a dolgomat.

Felszürcsöltea maga italát (hosszú, kanyargós sárga szívószállal), aztán összegyűrte apoharát, és eldobta.

Errea jelre megállt az élet.

Egypillanatra minden pincér, a turisták, a látogatók és a takarítószemélyzet,konyhások, pultosok, mind megmerevedtek – aztán felálltak, és elkezdtekmasírozni kifelé, némán, csak a félrehúzódó székek és a csapódó ajtókcsikorgása hallatszott.

-Megkérhetem, hogy fáradjon velem, Mrs. Watson? Ugye jön, professzor? Nemszeretek fölösleges erőszakot alkalmazni, és egyedül a halál szükségszerű.

Mirea felmentőcsapat bejutott az étterembe, a kiáramló embertömegen átvágva, az márüres volt. John felrohant a tetőre, Watson minden ajtót berúgott, Sherlock azasztalt vizsgálta.

-Nem párologhattak el!

Holmesa kirakatüvegen kopogtatott, és intett alteregójának, hogy fáradjon ki.

-Az utcát valakinek mindig figyelnie kell – hunyorított -, és egy bűntényhelyszínén először mindig nézzen fölfelé.

-Úgy érti…?

-Nagyon különleges szerkezet volt – bökött az ég felé Holmes. – A tetején hordtaa propellerét.

-Egy helikopter! Hát persze… nyilvánvaló… de hová…

-Ha jól sejtem, London nem…khm… növesztett egy vízesést nagy hirtelen?

-Nem, nem. Bár van pár szobor meg… ó. Ó. Egyértelmű. Szedje össze a Johnokat, énhívok egy taxit.

- Avíztároló, ugye?

- Avíztároló.

Avíztároló vastag, könyörtelenül szürke betonfaláról sűrűn omlott alá a Temzezöld vize. A tartály peremén Moriarty állt, szinte unottan fogott pisztolytMary homlokához. A Baker Street-i csapategy vékony pallón szorongott, tökéletes célpontot biztosítva a kőangyalkéntszobrozó Moran-csapatnak, akik elég világossá tették, hogy még egy lépés, és atörténelem nem ismétli meg önmagát. Egyikük egy kifogástalanul öltözött,vöröses szakállú férfi volt; a másik egy slampos suhanc.

- Akét második legveszélyesebb ember Londonban – tett feléjük egy szívélyesmozdulatot Moriarty, és elmosolyodott. – Sebastian és Moran. A lemaradottelöljárók kedvéért, Sebastian kiváló céllövész, bombaszakértő és egy igaziaranypofa, kár, hogy nem fogjátok megismerni. Moran ezredest a viktoriánusok atörvény kezére adták, a sors keze pedig kiszabadította. Szép ez így, nem?Beszélgessünk. Ráérünk még egy kicsit. A mobilomat ezúttal kikapcsoltam. Nemlesz szükségem rá. Az ezredes, az én egykori, csodálatos, hűséges ezredesemegyszercsak putty, itt volt. Mint egy varázsütésre! Ti már tudjátok? Nem? Nemfigyeltek. Elszabadul a pokol. Gyerünk! Mi az, ami nem változott? A könyvek. –Szinte sértetten hozzátette: - Írtam egy könyvet. Egy aszteroida dinamikája. Moran bement az első boltba, aminekvolt értelme, és a „tudomány” résznél megkereste, van-e ilyen könyv. Látta,hogy létezik. Megnézte a kiadatást dátumát. Látta, hogy visszatértem. Elment arégi lakcímre. Akkor még nem tudtam, hogy hányan vagyunk. Most már némiképptisztábban látok, bár őszintén reméltem, Mr. Holmes, hogy a segítségemre lehet,de az arcán egyedül ostoba értetlenséget látok, és ez micsoda csalódás, el semtudom mondani… ne a kisasszonyt figyeljék! Ugyan, minek is nekem túsz? Menjencsak, hölgyem! Isten áldása önre és gratulálok egy újabb doktorhoz! – Durvánellökte. Mary a hídra esett, John elkapta. A nő görcsösen kapaszkodott akabátjába, és egész testében remegett.

Moriartyleült a perem szélére, és a lábát lógázta. Nyugodtan vizslatta az eget. A szememögül egy halott professzor nézett ki, aki örökre Reichenbach jégfagyú habjaiközt jajong.

- Atörténetek halhatatlanok. Mindenki tudja, hogyan végződik az Utolsó eset. Azértjöttem, hogy újra elmondjak egy tündérmesét, uraim. Tudják, az a probléma, hogyezek a mesék mindig hazudnak, és szabadon hozzáfűzhetjük a sajáthazugságainkat, ezt nevezik néphagyománynak; nekem ez nem kell. Én újraírom atörténet végét, egyszer és mindörökre. A szereplőket a színpadra szólítom. –Szívélyes mozdulattal kitárta a karját, fejét lehajtva, aztán felcsattant: -Gyerünk! Mozgás már! Az ég szerelmére…

Biccentetta katonáknak, és ők a detektívpáros fejéről a doktorok szívére irányítottákfegyvereiket. Sherlock és Holmes összenéztek, aztán szó nélkül felléptekMoriarty mellé a peremre.

-Ez őrültség! – csattant fel John, és a pisztolya után kapott.

-Maradj pontosan ott, ahol vagy, John, hé, hé, nem csak veled dekorálom ki adrága ivóvizet, de szegény ártatlan kislánnyal is, na meg a maradékkal. Csitt,én csak a magam ellenfeleivel akarok beszélni, te most pont nem érdekelsz.Micsoda történelmi pillanat! És te belekontárkodnál? Átírom a halálomat! –Talpra kecmergett, és vigyorogva kapaszkodott a két Holmes vállába. – Mert megfogok halni. Ez így van. De ezúttal nem egyedül. Egyedül, lenn, ahol mély vanés hideg van, szinte bosszulatlanul…

-Arra nem gondolt, hogy ebben a szent pillanatban jómagammal egy lágymozdulattal megtaszítjuk a mellkasát, és au revoir?

-Au revoir Watson, au revoir John, ugyan, kérem, itt hibáztam. Úgy harcoltamveletek… akkor még csak veled… úgy, hogy a gyengepontodat elküldtem acsatatérről. Én őrült! De most megsebezhetlek. Egyszer már bombát kötöttem aszívedre, de te arra nem emlékszel. Szörnyű, nem? Szörnyű. Ti még csakegyesülni sem tudtatok. Olyan csalódott vagyok! Én megszálltam magamat. Szépez… mik ezek az arcok? Mi az? Mi az? Mit néztek? Ó… vártok. Valami okosatszeretnétek, mi? Valami nagy leleplezést? Egy alkut. Nem, ebben nem lesz semmiszép. Magammal viszlek titeket oda nagyon le, és vízbe fojtalak. Ennyi. Haakadékoskodtok, jár egy parádés ráadás ki-ki szárnysegédjével, a kisasszonymellékszereplése pedig annyira fölösleges és felfoghatatlan, hogy alegszívesebben eltekintek tőle, de amíg John bácsi ilyen szépen ölelgetimagához, még csak plusz golyóba se kerül, szóval részemről oké…

Moriartyegyre csak beszélt és beszélt. John azon gondolkozott, kit kell lelőnieelőször; ha rögtön Moriartyt célozza, az nagyon kiszámítható, de talán zavartkelthet, ha az ezredeseket támadja, és nem, nem a vállukba fog célozni, olyanember, aki fegyvert fogott Sherlockra, az egyszerűen nem élheti meg a holnapot.Valahogy biztonságba juttatja Maryt, valahogy megöl minden halálraítéltet,valahogy… ha Sherlock nem lenne a peremen, ha csak nem lenne a peremen, ha csaknem lenne ugrásra kész… próbálta nyugtatni magát, olyasmiket mondani, hogy ezcsak egy rémálom. A hó lustán és kérlelhetetlenül szakadt, üres és papírfényesvolt a világ, mintha bármelyik pillanatban szétszakadhatna és megnyílhatna egynegyedik, ötödik, hatodik, hetedik dimenzió, ahol lehetségesek a csodák éslehetséges, hogy mindent előröl kezdjen és ezúttal ne csessze el, mert valaholel kellett rontania, valahol, valami tönkrement, kevesebb mint egy óra múlva azt fogja kívánni, bár sose ismert volnameg, ez nem igaz, de bárcsak őszinte lett volna vele, bárcsak beavatná aterveibe, tudná, most mire készül, hiszen készülnie kell valamire, hiszen olyannincs, hogy ő ne tudna megoldani egy problémát, egy Végső Problémát, egyszermár nyert és mindig győzni fog, persze az Holmes érdeme, aki rendben van,teljesen rendben, de mégsem olyan, mint az ő Sherlockja, olyan egyedi,utánozhatatlan, megismételhetetlen és hihetetlen. Ott áll borotvaélen, ott állmindenre készen, lobog a kabátja, a szél facsarja a haját és John csak azértkönyörgött, hogy tudja, felfogja, megértse, nem áll egyedül, bármit is mondott,bármit is vágott hozzá, ő, ebben a szent pillanatban, mellette áll,összeszorított fogakkal, ugrásra készen, ökölbe rándult kézzel csak jaj, afrancba is, nem tudja, melyik az a pillanat, amikor vetődni kell, nem tudja,melyik az a pillanat amikor mindent kockáztatni kell, nem tudja, melyik az apillanat amikor meg kell halni.

-Ugye tisztában van vele – hasított keresztül Watson tiszta hangja a gondolatain-, hogy én bármikor büszkén meghalnék érte?

Nyugodtanállt, kezét hátul összefűzve, talán csak a sétapálcáját szorította túl erősen,talán csak a szemében lángolt az a mindent felemésztő, kék infernó, a haragé ésa félelemé. Áruló, hiábavaló lobogás. Moriarty lesajnálóan mosolygott rá, éserősebben szorította a két Holmes vállát. Ők mozdulatlanul álltak, minthamegfagytak volna, csak a tekinteteik szavaztak.

Egyetlen kérdést fogok feltenniönnek, hogy azonosságunkról megbizonyosodhassunk.

-Gondoskodhatok róla.

A kérdés John Watsonra fogvonatkozni, tudom; a válaszom rá pedig az, hogy mindörökké.

-Nem, nem figyel – sziszegte Watson. – Végig nem figyelt. Rosszul választottameg az ellenfelét. Azt hitte, Holmes életét teszi tönkre, az ő életét veszi el.Tévedett. Három év volt. Az én életem. Azén életem!

Ugrott,és a szisszenő penge átjárta Moriarty gyomrát.

Ugrott,és két golyó érte, az egyik a vállán, a másik a lábán.

Ugrottés zuhant, egy pillanatra sem engedve el a markolatot.

JohnSebastian felé lőtt, Sherlock kirántotta a hökkent fiú kezéből a puskát, és atussal tiszta erőből Moran fejére sújtott.

Holmesakkor már nem állt a peremen.

Vetődöttzuhanó élete uránt, és kirántotta Moriarty görcsbe ránduló ujjai közül, kezébekapaszkodott és ahogy a szél, a hó és a fagy süvített körülöttük és a zúgás,dübörgés, lövések és ordítások zaja mindent betöltött, mélyen a szemébe nézett,mert semmi másra nem akart emlékezni ebből a világból, mint azúrjuk békéjére.

Mondaniakart valamit, de tudta, nincs rá ideje.

Watsonakkor magához húzta, és egy könyörgő csókkal átadta neki utolsólélegzetvételét. A vízbe csapódtak, szétzúzódtak ölelő testeik alatt ajéghideg, fehér habok, Holmes tüdeje megtelt levegővel és a tekintete a gyászőrületével.

Watsonhalott volt.

Arendőrség hamar kiért a helyszínre. Sebastian Morant kórházba számították, azezredes testét nem találták; senki sem emlékezett pontosan, ő is lezuhant-evégül az ütés erejétől, a sokk szédületétől vagy az érthetetlen végzetakaratából.

JohnSherlock vállára kanyarított egy pokrócot, aki remegve tiltakozott, a doktorpedig pattogós utasításokat adott a mentősöknek:

-Az egyik férfi még életben van. Valószínűleg kiúszott, meg fogják találni, atelefonban is mondtam, ugye vannak ott lent embereik?

-Nem úszott ki – motyogta maga elé Sherlock.

-Ne… miért nem?

-Nem fogja elengedni.

Összenéztek.

-Életben van – suttogta John száraz torokkal. – És ha idejében megtaláljákWatsont, még őt is meg lehet menteni.

Dea holttestek soha nem kerültek elő.

-Rettenetesen fáj a vállam!

-Még maga panaszkodik?

-Nocsak, az öreg Watsonnak ismét rossz dolga van.

-Két golyót kaptam, én cipelem a bőröndjeinket, és mégsem panaszkodom!

-Akkor most éppen mit csinál?

-Maga egyszerűen…gyerekes! Igenis, gyerekes!

-Kérem, nem én siránkozom afelett, hogy pár éve meglőttek egy háborúban, és mostkénytelen vagyok a segítségére lenni szegény meggyötört barátomnak…

-Magánál önzőbb, egocentirkusabb és rettenetesebb alakot egyszerűen még nemhordott a hátán a Föld! Vegye tudomásul, hogy az nem csak egy „háború” volt,hanem az eleven pokol, és magának erről fogalma sem lehet, soha nem is fogjatudni, milyen érzés egy igazi harc, mert önnek elég az, hogy felképel párrosszarcú gonosztevőt, aztán viszont látásra!

Holmesarca elborult, és megállt a lépcső alján.

-Hát viszont látásra, Watson.

-Jó éjszakát – vetette oda a férfi, és felrohant a lépcsőkön. Berúgta az ajtót,és a két koffert a földre hajította.

Véletlenülfelhozta mindkettőt.

Egyszeribenrettenetesen megfájdult a feje; a szoba mintha megváltozott volna… mintha…

Decsak a szeme káprázott.

Holmesbőröndje felnyílt az eséstől, és mindenféle csecsebecse szóródott szét apadlón, kémiai kísérletek eszközei, súlyos könyvek, egy teleszkóp, egygombolyag pamut, fóliánsok és egy papírnehezék, mindaz, amit ő keresztülcipeltfél Anglián; mélyen felsóhajtott.

Ezúttaltúl messzire ment.

Elkezdtevisszapakolászni a holmikat, aztán egyszer csak levágta a kezében tartott ingeta földre, és lerobogott a lépcsőn.

Holmesta kandalló elé gömbölyödve, sértett férfiúi szipogásban lelte. Elmosolyodott,leguggolt hozzá és a maga számára is érthetetlen módon átölelte.

Azölelés valahogy olyan természetesnek tűnt.

Minthamagával hozott volna valamit egy régi, elfelejtett és nagyon távoli utazásból…

EPILÓGUS

-Hogy érzi magát?

-Jól…

-Komolyan kérdeztem.

-Rendben leszek, Mary. Magáért sokkal jobban aggódom.

-Hát… a szőke herceg fehér lovon hazafuvarozott Cambridge kastélyába, ez azért…kezdetnek nem rossz.

-Honnan tudta?

-Mit tudtam honnan?

-Hogy mi… ön és én… régen…

-Ó? Semmi ilyesmit nem tudtam. Teljesen össze voltam zavarodva. Két nagyonfurcsa gentleman, és ön, akihez foghatóval még életemben nem… aztán az elmúltidők rémségei… ahogy mondani szokták, minden összejött. Ilyenkor nem nagyontehet mást az ember, mint egy szilárd pontot keres. Nekem ezt az erkölcsielveim jelentik.

-Irigylem magát.

-Mr. Holmesnak lett igaza. Amikor Moriarty pisztolyt fogott a tarkómra,rettegtem. És sírtam. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni és akkortudtam, hogy egyáltalán nem állok rá készen, hiába az egyén és a közösség köztiegyértelmű értékrendbeli különbség, úgy éreztem, bármit megteszek, csak hadd éljek még három percet. Maga voltbátor, John. És ők… bárhol is vannak most…

-Én? Bátor? Nem, nem én… a régi én… tudja, azt kellett volna tennem. Pontosanazt. A lehetőségeket mérlegeltem, tétováztam, tervezgettem, ez nem én vagyok.Doktor John Watson ugrik. Támad. Véd. Akkor is, ha a végén zuhan. Sherlock él,és valahogy csak ez tud érdekelni. Nem tudom, mi lett azzal az ezredessel,leszarom, mi van Moriartyval vagy a sráccal, de Sherlock él, nem láttamlezuhanni, és ez minden, amit akarok.

-Mik a tervei a jövőre nézve?

-Mellette lenni, hogy véletlenül se vesse le magát sehonnan. Ha-ha… Istenem, azthittem, megteszi… Mr. Holmes, a másik, én nagyon ajánlom neki, hogy… túlkellett hogy élje. Sherlock halhatatlan. Csak félek, nem sebezhetetlen.

-Tehát mellette marad.

-Ez a kötelességem.

-Egy olyan kötelesség, amit örömmel végez.

-Nos hát… igen. Ez egy kicsit szánalmas, nem? Én vagyok a szárnysegéd. Ajobbkeze. Robin Batmanhez. Patrik Spongya Bobhoz.

-Ó, sokkal több annál.

-Igen, tudom… a barátja.

-Nem. Több.

-Hát…

-Ugyan, John.

-Nekem erre még… aludnom kell egyet. Az egyszer biztos. Aludni.

-Tudja, én attól félek, hogyha elalszunk, mindent elfelejtünk. Ezt az egészet,ami volt. Még az is meglehet, hogy meg nem történtté tesszük. Hogy az álmainknyitottak meg valamiféle kaput… lehet, hogy ezt csak én gondolom így. Amenyasszony miatt. De a képtelen történeteknek mindig így van vége. „És akkorfelébredt…”

-Azért az érzések megmaradnak. Meg a tanulság. A tanulság az mindent túlél.

-És, mi a tanulság?

-Hogy mi írjuk a történetet? Nem tudom. Mary, én tényleg baromi fáradt vagyok.

-Menjen haza. Aludja ki magát.

-Félek, hogy soha többé nem látom.

-Várják otthon.

-Tudom, hogy soha többé nem látom.

-Így kell lennie.

-Ha mi írjuk a történetet, akkor miért kellígy lennie?

-Mert vannak aminek a hatásai… törésvonalak a jégen… John, igazán, én nemfilozófia tanszéken vagyok. Nem tudom. Nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek.Azt tudom, mit érzek, de azt is tudom, mi a helyes. Látja, én mindig tudom, mia helyes, meg hogy hogyan kell viselkedni. Ez a munkám. Ég önnel, John. Talán egyszer majd nem találkozunk. Ha igazminden, amit tudni vélek, akkor száz éve vagy száz csillagévnyire nagyon,nagyon boldogok voltunk. Legyen elég ennyi.

-Megcsókolhatom?

-Tessék?

-Búcsúzóul. Utoljára.

-Elsőre, John.

-Igen?

-Igen.

-Mármint igen-igen…

-Igen.

VÉGE

és hogy ez azegész milyen heteroszexuális volt!
(na az pont nem)

Kifulladásig

2012-03-01T21:41:00.000+01:00

Fandom: Sherlock Holmes kánon [a végtelenségig és tovább gondolva]
angst. és nincs angst megfelelő zenei aláfestés nélkül.

Talánnyár volt; a fákon mindenesetre kövér levelek ringtak és illattól sóhajtott atenger, karnyújtásnyi kékje szikrázott a néma ég alatt. A levegő párállott, fátyolködbolyongott a hullámzó, üde réteken.

Ezvolt az a nap, az az utolsó, amikor Watson doktor az ajtón kopogtatott, és ottállt a természet már-már obszcén pompájában, városfüst-utazókabátban, arcáncsibészes mosoly.

-A jó öreg Watson – hunyorgott Holmes, ahogy kezet szorítottak. – Egyre öregebb.

Adoktor nevetett; haja, bajsza kőszürke volt már, mint a londoni utcák, ezüst,mint az ónos égbolt.

-A modorán nem fogott az idő, látom.

-Rágalom. Kerüljön beljebb, kedvesem.

Watsonszögre akasztott kalapot, sálat, kabátot, a sétapálcáját viszont nem tette le.Rátámaszkodott, és körbenézett az előcsarnokban, szeme el-elidőzött azismeretlen tárgyakon.

-Mikor is… tavaly ilyenkor találkoztunk utoljára, ugye?

-Magam is úgy emlékszem. Micsoda ügy volt! Nagyon örülök, hogy újra látom.Foglaljon helyet, felrakom a vizet… csak kényelmesen. Meddig marad?

Alátogató nem válaszolt, leült, lábát hosszan kinyújtva, és megmozgattalábfejét. Felszisszent, aztán hátradőlt és a festményeket vizslatta.

Holmescsorba csészékbe csurgatta a lobogó vizet.

-Meg kell kérdeznem: honnan szerzett teát?

-A hogyan találóbb – kitartó sorbanállással, melyhez minden angolnak érteniekell. Cukrom viszont nincs, kénytelen lesz házimézzel fogyasztani.

-Teljesen megfelel magában is, köszönöm. Képzelje, nekem úgy két hete sikerültcukorhoz jutnom. Nádcukorhoz, ráadásul.

-Ha jól sejtem, a dicséret inkább kedves nejét illeti.

-Tudja, hogy tartják: a házasság kötelékében egyek vagyunk, az ő érdeme az énérdemem is. Bár ezt a logikát követve – és annak kissé nyakára hágva –elmondhatjuk, hogy filmszínésznő vagyok, mégpedig elég ismert… azt hiszem,ehhez a megtiszteltetéshez nem ragaszkodom.

-Miért jött?

Watsonlekocogta a kiskanalat az alátéten.

-Elutazom egy időre.

-Most? Talán valami probléma adódott a hadikórháznál? Vagy vidékre küldték?

Watsonelmosolyodott, és lassan ingatta a fejét; ivott egy kortyot, nagyot nyelt.

Holmesleengedte a csészét.

-Nem, nyugatra.

Ésszétáradt benne a hidegség, a szívéből indulva, a görbült bordák íve alólszaladt szikrakéken és fagyosan.

-A frontra.

Akkorlehunyta a szemét.

Avíz szétfoszlik minden karlendítésre, törékeny azúrja elpárolog. Bágyadt angolnyár, sós illatok.

Kitudja, hanyadik nyár.

Anap zuhan a horizont felé.

SherlockHolmes megtörülközik. Fehér haja a tarkójára tapad, hátrasimítja a hosszú,kunkori tincseket. A keze reszket; vékonyak és göcsörtösek ezek az ujjak,papírhalvány bőrén átduzzadnak a makacs kék erek.

Pipáragyújt és az alkonyt nézve a fövenyen az jut eszébe, ismét egy nappal kevesebb,aztán nem gondol semmire, csak együtt gunnyaszt a csillagokkal a széles, mohótenger felett.

Egyifjú közeledik, de a léptei öregek. Ragyognak a szeplői, a szeme estéli, révedőfekete, vörös haja tűzliliom. Ringó virágderekú, nyurga hangaszál, törékeny. Aközeli egyetem egyenruháját viseli, hóna alatt bőrnotesz. Holmi kóborművészféle.

-Mr. Holmes?

-Igen?

Avalóságról leszakajtott bimbó. Térde kopott, ott elesett; tintafoltos amandzsetta, gombja hiányzik, felhorzsolta zakójának könyökét. Csetlő-botló, aszélben ingó legény.

-Hát tényleg maga az! Valóban jó estét, Vance Aidallbury a nevem ahogy hívnak,bár ön már biztosan többet tud rólam egy névnél és…hadarok. Jó estét.

-Helyezze magát kényelembe, fiam.

-A campuson mondták, hogy itt lakik. Mármint nem… konkrétan itt… hanem aközelben. Én… rengeteget hallottam magáról, Mr. Holmes. Legendákat.

-Biztosíthatom, mind igazak. Ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogymeglehetősen elavultak. Az utóbbi időben nem sok olyat tettem, amiről érdemeslenne mesélni.

Agyémántözvegy.

-Bizony, elavultam…

-Ugyan már – nevet Vance és gyöngyözik, habzik a hold. – Hiszen ön SherlockHolmes!

De kicsodaSherlock Holmes?

-Nézze gyermekem, igazán hízelgő a lelkesedése, de félek, csalódást kellokoznom, egyrészt, mert már rég nyugalomba vonultam, másrészt, ha nem isalakult volna így: ebben a világban már mit sem érnek a következtetéseim. Túlsokat változott, és én elveszítettem a biztos pontot. Nem tudom már, hóbortosszokás-e, ahogy a nyakkendőjét köti, vagy divat; az emberek olyanfoglalkozásokat űznek, melyekről még csak nem is hallottam, soha…

-Bocsánat, hogy félbeszakítom, de valami valóban elkerülte a figyelmét.

-Nem vagyok meglepve. Mi lenne az?

-Hogy a legfontosabbat már tudja rólam. Nem azért kerestem meg, hogy kérdezzem…azért jöttem, hogy hallgassam.

ÉsVance eljön minden szerdán, aztán csütörtökönként is. Nem vár bűvésztrükköket.Nem vár nagy szavakat. A tengerbe gázol, felgyűrt nadrággal, vagy a sziklákonül. Aztán Holmes egyszer megkérdezi:

-Mi a foglalkozásod?

-Diák vagyok, uram.

-Nem attól tintafoltos még az orrod is.

-Rajtakapott! Hát… verseket írok.

-Különös. Miért nem azt mondod, „költő vagyok?”

Vancelepergeti a homokot az ujjai közül.

-Nem valami jó versek azok, uram.

-Bármibe lefogadom, hogy tévedsz. Nem törődnél velük ennyit, ha nem reménykednélbennük. Márpedig ahol remény van…

-Heh. No jó… tetszik tudni, mi az az avantgárd, ugye?

-Franciának hangzik. Jártál már Franciaországban, Vance?

-Sosem hagytam el a határokat. Mondja, valóban olyan gyönyörű, ahogy mesélik?

-Szebb. – A kezét tördeli. – Valamikor szerettem.

Expresszionizmus.Fauvizmus. Dadaizmus. Futurizmus.

Szavak.

Agyémántözvegy feketében.

-A frontra? Fel nem foghatom, hiszen maga… az ön korában… az ég szerelmére, márvégigharcolt egy háborút!

Holmesarcán ritka érzelmek, gyűlölet és értetlenség látszott. Aztán hátradőlt aszékben, és a tekintete kiüresedett.

-Önként jelentkeztem. Karácsonyra itthon leszek.

Szavak!

-Akármikor eljöhetsz látogatóba, csak ne kopogtass. Ne így… csak kiáltsd, „Mr.Holmes!”, és én itt leszek, ígérem.

-Értettem, uram. Micsoda por! Bocsánat… nem szeretné, hogy kitakarítsak? Uram?

Holmesvégigjár minden szobát, még a mosdóba is benéz. Vance a nyomában. Aztán az öregvégre szembefordul vele, és a tekintete ismét fénylik.

-Igazán leköteleznél. Előbb a spanyolnátha vitte el a személyzetet, aztán agazdasági válság… én pedig igazán nem takaríthatok, ugye, azt belátod. Közelkilencven évesen… no persze, azért próbálok rendet tartani. Hátha… a cipőketmindig meg kell nézni. Az nagyon fontos.

Holmesminden egyes alkalommal a cipőket nézi meg legelőször.

Hazatér,és rögtön egy pár barna bakancsot keres.

Agyémántözvegy feketében ült a váróteremben, úgy morzsolgatva a zsebkendőjét,mint régi asszonyok a szentolvasót. Holmes a hivatalnok íróasztaláratámaszkodott.

-Egy katonaorvos eltűnése már csak szembeötlik!

-A háború milliók életét követelte, uram.
A számok felzabálták az embereket.
- Attól tartok, félreért. Itt senki nem beszél halálról. Utoljára 1916-banadott jelet magáról Mrs. Watsonnak írt levelében, ahol is azt közli, hogycsapata a Somme folyóhoz indul.

-Nézze uram, ha nem tért haza a ’19-esekkel, igazán nem tudom…

Nemtud semmit.

Ezerkilenchúsz.Ezerkilencharminc. Ezerkilencnegyven. Boldog karácsonyt.

-Repülni fogok.

Azözvegy szemei szilánkos gyémántok voltak, zafír a könnye, rubint az ajka, hajaolvadt arany. Feketét viselt, túl korán.

Feketekávét töltött a csészékbe, és Holmes figyelte minden mozdulatát. BettyBright-Watson. Első számú gyanúsított. Többet tudott, mint amennyit elárult.Kevesebbet tudott, mint amit tudnia kellett volna.

-Bocsássa meg a tapintatlanságomat, de nem tudom nem észrevenni, afféle szakmaiártalom…

Felhajtottaa fátylakat. Akkor volt huszonhét.

-…miértvisel gyászt ilyen korán? Hiszen…

-Kishitűnek tart?

-Nem erről van szó.

-Pedig elárulhatja.

Akandallónál állt; a párkányán egy lefordított fénykép.

-Amikor az Óhazába tértem, figyelmeztettek, hogy ez másfajta büszkeség, azangoloké… önök nem beszélnek az érzéseikről, nem lehet… annyira jól tudnaktitkot tartani! – Mutatóujját a szája elé tartotta, és nevetett. A tekintetemáshol járt, és rettegett attól, amit látott. - Nem mondtam el neki, hogy terhes vagyok –suttogta. – Ki akarna gyermeket szülni egy ilyen világra? De az a műtét… olyan borzasztó, és igazánnagyon fáj… megérezte, itt, a szívem alatt. A negyedik hónapban elvetéltem.

BettyBright-Watson… elsőnek, legelső pillantásra, azt hitte róla, táncosnő. Olyanvolt, mint azok a balerinafigurák a kis ékszeresdobozokban, felhúzod, csilingela zene és ő forog és forog és forog és forog…

-Újra fogok házasodni, Mr. Holmes. Egy nő másképp nem boldogulhat. Kaptam márajánlatokat, de még várok. Magam sem tudom, mire.

Ésforog és forog és forog és forog…

-Hozzá fogok menni Underwood szabóhoz. Egyszer már voltam szerelmes. – A kezeökölbe rándult. – Elég volt.

Ésmegáll.

Dr.John H. Watson. Sherlock Holmes. Vance Aidallbury. Winston Churchill. AdolfHitler.

Nevek.

Atenger csitítva karolja. Hullámaiban ringatózik. Vance térdig a vízben, ahatárt kémleli, a végtelenség határát.

-Megtanítsalak úszni?

Vancemeglepetten néz felé. Holmes unottan söpri félre a mélykék hullámokat.

-Tudok én, uram. Ha muszáj. Tetszik tudni…

Jaj,a horizont.

-…én zsidó vagyok. Számomra semmi jót nem hoznak ezek az áramlatok.

-Ugyan már. A tenger nem gonosz.

-A tenger talán nem… de minden más annak látszik. Ön szerint ismét világégéslesz, uram? Háború? Kegyetlenebb, mint az előző? Akkor nem soroztak be, aszívem miatt. Bár igaz ami igaz… bárcsak fegyvert ragadhatnék a fasizmus ellen!A barátaim Spanyolországban harcoltak, a polgárháborúban. Ők bátrak… én ittmaradtam. Németet tanulok. Nyertem egy ösztöndíjat Berlinbe. – Elfintorodik. –Azt hiszem, most inkább kihagyom.

Amikor utoljáraLondonban jártam, azt mondták, ezen a földön többé sose látlak.

-Repülni fogok.

Vancemosolyog, a kezében a csákója. Bőrdzsekit visel, prémgallérral.

Holmesaz ajtó keretének támaszkodik. Nem engedi el a kilincset.

-És a szíved?

-Tudja az, hol a helye, uram.

Mégmindig mosolyog.

-Nagyon szépen köszönök mindent, amit értem tett. Megtiszteltetés, hogyismerhettem… ismerhetem, hogy a segítségére lehettem… ha kell valami a boltból,takarítani kéne vagy a méhekkel törődni, csak küldjön utánam egy táviratot!

Nevet.

-Hát rendben van, fiam. Majd ha hazajössz, a kulcsot ott leled a lábtörlőalatt.

-A legegyértelműbb helyen, ahol bárki rögtön megtalálja, igen.

-Nem akárki.

-Karácsonyra itthon leszek.

Azarcán könnyek csorognak.

-Annyira nagyon félek, uram…

Nem hittemnekik.

ALuftwaffe az égen csüng. Mozdulatlannak látszik az a madárseregnyi bombázó, azéjszakai égen kifeszült árnyékok. Reflektorok izzanak és vijjog, vijjog alégiriadó hangja, az emberek szétrebbennek, a lángok rezzenéstelenül izzanak.

Holmesa füléhez szorítja a kezét, és megy tovább. Egy címet keres, egy házat, egyemléket… narancssárgák a macskakövek és valami bíbor.

Lassanletérdel.

Szirénakéntzúg és süvít a csönd.

Akezét nézi.

Csak egy kicsit…aztán megyek tovább…

Összeszorítjaa szemét. Harminc éve, hogy ilyenkor nem sötétséget lát.

Ahidegség megint…

-Vonuljon fedezékbe! Nem hallja? Hagyja el az utcát! Vonuljon fedezékbe!

221/B,az óvóhely, mintha soha nem lett volna, de a katona…

Közeledikfelé. Olyan, mint régen. Szőke, szigorúan elválasztott haj. Szőke bajusz.Nyárkék szemek. Eljött, hogy megmentse. Kicsit bicegve, kicsit megkésve, de ittvan.

Holmesszélesen elmosolyodik, és oldalra borul. Összehúzza magát; nevet; kifulladva ésboldogan, és tudja, Watson is mindjárt kacagni fog.

-Uram! Nem hallja? Uram!

Pleased to meet you

2012-02-25T21:52:00.001+01:00

újabb céltalan, köszönés című domesztikus BBC Sherlock novella! (ﾉ◕ヮ◕)ﾉ*:･ﾟ✧

különfigyelmeztetés: kinky. mármint... kinky.

a részeket elválasztó * * * jelentős időmúlást szimbolizál szakavatatlanul.

- Szélesebbterpeszt… - suttogta Sherlock, és a lovaglópálcával puhán végigsimított Johncombján. A férfi megremegett a bőr cirógató érintésére; kiéhezve, kifeszítvehevert az ágyon, mellkasa zihálva süllyed le-fel, félvakon és félőrültenengedelmeskedett a parancsnak.

Hiszen ezerről szól.

Sherlock,ahogy fölötte térdel.

Sherlock,ahogy a szívén tipor.

Már csak alila inge volt rajta, félig nyitva; az éjszaka cakkos árnyakat rajzolt győztesmellkasára. Tekintetével karmolt végig John testén, a fogaival belémart. Aférfi nyögve és fulladozva simult hozzá, forrón és könyörögve. Sherlock hosszúujjai, egy művész, egy gyilkos ujjai végigcikáztak mellkasán, hidegen perzselősebeket hagyva, aztán a derekát cirógatták, megragadták, igen, most, éslejjebb, beljebb, mélyebben és magasabbra és csengő.

- Remek! –rikkantottSherlock és valósággal kizuhant az ágyból, a földről felkapta a nadrágját ésfél lábon ugrálva kiáltotta: - Megyek! Hogyan halt meg a harmadik?

Johnnak ekkorjutott rá egy kis ideje, hogy pislogjon. Az előtérből Lestrade hangjáthallotta:

- Akasztás.Rosszkor jöttem…?

- Dehogy,máris indulunk. John? John! Gyere már!

- Nm tdkk! – kiáltottvissza John jól artikuláltan, már amennyire ezt a szájában lévő speciálisgumilabdacs engedte. Emlékeztetőül megcsörgette a bilincset, és őszinténremélte hogy Lestrade ez egyszer pont olyan lassú, ostoba és értetlen lesz,mint amilyennek Sherlock tartotta.

Csak most azegyszer.

Már megvirradt,mire hazakeveredtek. John sorra került a tusolásnál, aztán arccal előrefelvonszolta magát a szobájába. Mindene sajgott, harmadszori próbálkozásratalálta el a kilincset.

Sherlock azágyon heverve várta, lustán simogatva az ostort.

- Hol istartottunk? – dorombolta.

Johnmegengedett magának egy kettes típusú nyögést az elutasító fajtából.

Egy ilyenjellegű kapcsolatban az engedetlenség elég rossz ötlet.

* * *

A híradórommákommentelt megtekintése után a kanapén csókolóztak, pizsamásan, békésen,hosszan és elmélyülten. Sherlock a vállára terített pokróc szélébekapaszkodott, John pedig egy bögre fülébe, amiből a tea már szerencsétlenültávozott – a padlón végezte. Ez jelen körülmények között senkit sem érdekelt.Közben elindult valami romantikus sorozat, aztán véget is ért. John csöndbenmosolyogva csavarta az ujjai köré Sherlock kusza, fényes fürtjeit, a szemébenézett és úgy érezte, zuhan, a végtelen és kiismerhetetlen univerzum folyékony kék-arany fényeibe.

Szabadeséslélegzet nélkül.

- Miregondolsz most? – suttogta.

Sherlocktöprengve ráncolta a szemöldökét, aztán szélesen elvigyorodott.

- Arra, hogyDeighton alibije nagyon gyenge.

Johnsóhajtott, összekoccintotta a homlokukat aztán becélozta a konyhát.

- Hova mész? –dünnyögte Sherlock, és rögtön a nyomába szegődött.

- Csak iszomvalamit.

Kinyitotta ahűtőt. Tej. Nem, valami erősebb. Cián. Nem, valami gyengébb. Háhá! Sörike.

- Tudod – susogtaSherlock a tarkójába, ahogy orvult átkarolta -, miközben csókolózunk, nemgondolok semmire. Rád se, kettőnkre sem, még magamra sem. Csak érezlek… és azbőven elég.

Johnszembefordult vele, bűvölt, boldog, bamba tekintettel, Sherlock pedig macskásanmosolyogva, puhán megcsókolta, a derekát karolva át.

- Mmm! –mondta John lelkesen de kissé eredménytelenül, úgyhogy félrehúzódott, Sherlockmellkasára helyezve a kezét. – Én is téged – lihegte -, de gyakorlatilag már afrigóban ülök.

* * *

John a reggelés egy szál ingben palacsintát készített.

- Mitcsinálsz? – sompolygott oda Sherlock, és a köntösét összevonva gyanakodvaszimatolt a levegőbe.

- Kivajazom aserpenyőt.

- Azmargarin.

- Mindegy.

- Adat; nemmindegy.

- Oké, akkorkimargarinozom a teflonlábast, tetszik?

- Jobb.

- Hat óramúlt öt perccel, a nyelvtannáci áldozata egy erősen középkorú, deresszőke agglegény,folytassam a jelentést, biztos úr? Kérem a merőkanalat.

- Szerezzmagadnak – dünnyögte Sherlock és átkarolta (azért nem mulasztott el meghittérzelmekkel belemarkolni a fenekébe, és a jobb keze valahogy ott is maradt.)

- Sherlock?

- Igen.

- Van náladelemlámpa?

- Nem.

-Mobiltelefon?

- Nem.

- Fémtárgy?

- Mert beleakarod főzni a palacsintába, vagy mi?

- Hogy afenébe csinálod ezt hajnalok hajnalán? Könyörgöm, elmúltál harminc!

- Huszonhét.

- Mi?

- Huszonhétéves vagyok – közölte, és érdeklődve belemártotta az ujját a tésztába.

John óvatosanfélretolta, letérdelt, kinyitotta a sütőt és belébújt.

- Viszlát,zord világ!

- Ez csak agáztűzhelyeknél válik be, John – motyogta Sherlock a kriminológuscsalódottságával, felmarta a tésztás tálat és sértetten távozott a szobájába.

* * *

John némánkiáltva riadt fel. Verejtékben úszó testét rázta a remegés, és az ágy szélérőllehajolva, a dereka köré csavarodott takaróval tapogatózott egy pohár víz után.

Cafatos,szétfoszló, elrohadó emlékek a háborúról.

Szabályosan,nyugodtan, gyomorra vette a levegőt.

Húzott egykortyot, aztán visszaköpte a pohárba. Bármi is ez, nem víz. A szaga alapjánleginkább formalin. Talán ha van Isten, legalább nem használt.

Visszazuhanta párnákra, és a tenyerébe temette az arcát. Egy darabig így hevert, aztán azujjai közül a békésen szuszogó Sherlockra sandított.

Annyiramegnyugtatóan, biztosan gyönyörű.

Felkönyököltés csak nézte holdfényben derengő alakját, opálos bőrének tompa izzását, azelpihent dolgos izmokat, a kócos, illatos hajat, szendergő arcának vonásait ésazt, ahogy halál egy nyugalommal rágcsálja a körmét fene öntudatlanságában.

- Sherlock –szólt rá reflexből, dünnyögve, és megpróbálta óvatosan elhúzni a kezét.

Az ütésbalfelől érte, és felrepesztette a száját.

Az üvöltéséreSherlock felkelt, lámpát gyújtott és egy vatta meg egy adag fertőtlenítősegítségével, ami valamiért éppen kéznél volt, a segítségére sietett.

- Ne haragudj– magyarázta teljesen érzelemmentes, kásás hangon -, az alfa anti-Mycroftreflex. Semmi személyes.

- Valahogycsak túlélem – motyogta John, és a nyelvével ellenőrizte, hogy a fogai nemmozognak-e. – Mikor aludtál te és Mycroft egy ágyban?

- Sokszor –felelte Sherlock rezignáltan, és visszabújt a takaró alá. – Régen. Elégrégen.

- Tényleg?

- Tényleg.

Johnérdeklődve pislogott. Sherlock lenyalta a vérét a kezéről, aztán unottanfelsóhajtott.

- Ja mert teszereted ha sztorizok. Nesze, mielőtt valamit szentimentálisan rosszul gondolsz: ténylegnagyon kicsi voltam. Rettenetesen féltem a szörnytől, aki az ágyam alattlakott. Mivel úgy gondoltam, ha máshol alszom, oda nem követ, és egy esetlegestámadás esetén Mycroft sokkal valószínűbb, hogy megvéd, mint mami, ezért hozzákéredzkedtem be. Neki viszont volt ez a nevetséges fixa ideája, hogy akörömrágás nem egészséges, de persze ezt képtelen volt tényekkel alátámasztani.

- Féltél aszörnyektől?

- Ó, nagyon;és nagyon sokáig. Mycroft viszont lassan de biztosan elérte a tizenötöt, éselkezdte hazacibálni azt a szörnyű szemüveges barátnőjét, és persze inkább velealudt, mint velem. Addigra már nyolc voltam, és megtanultam, hogy vannaksokkal, de sokkal rosszabb dolgok, mint a mumusok és lidércek, akikről anagyanyám mindig mesélt. A körmömet pedig rágom. Segít megnyugodni. Tedd túlmagad rajta.

John mélyenés valahogy ábrándosan sóhajtott, aztán facsarthatott mackóölelésbenrészesítette Sherlockot „soha többet nem kell félned, én itt vagyok” alapon.Sherlock fintorgott, de azért beletemetkezett John karjaiba.

Valahogymindig ez történik, ha a múltjáról mesél.

Valahogyegyre gyakrabban mesél a múltjáról.

Haha.

* * *

-Kilencvenhét – jelentette ki Sherlock, és legördült Johnról.

- Legalább ötpercet várj, mielőtt kiértékeled – lihegte a férfi. – Jelenleg azt sem tudom,ki vagyok.

- Dr. JohnWatson – bökte meg az arcát. – Örvendek a találkozásnak. Meglehetősen.

- Holveszítettem három százalékot?

- A vége feléegy kicsit elkalandoztál.

- A kibaszottNirvánában voltam. Te vagy az egyetlen ember, aki még ilyenkor is képeskoncentrálni. És csak azért, mert nem vagy ember.

- Sebaj –villantotta fel a Nézd Milyen Jóképű Vagyok mosolyát -, legközelebb jobbansikerül. – Ezzel már nyúlt is a síkosítóért.

- Nem, nem,nem, nem! Biológiailag lehetetlen. Nézd, lehet, hogy te még csak a másodikiksznél vagy, de én a negyediknél-

- Az XL.

- Negyvenegyéves vagyok-

- XLI.

- …nincsbennem egy második menet, nem egy perccel-

- Három ésféllel.

-…egy nagyonalapos orgazmus után, nem, mintha nem lennél tökéletes és minden értelembenlenyűgöző, de az apád lehetnék.

- Egymeglehetősen meggondolatlan döntés eredményeként, talán. Sem. Nem! Ezt abaromságot meg honnan szedted? A génjeink még csak nem is-

- Ez egymondás, Sherlock.

- Oké.

A hátára hengeredett,és malmozott. Kifejezéstelen arccal bámulta a plafont. John megpróbálta alégzését, a szívdobogását és a gondolatait visszataszigálni a normális felé.

- Most márkész vagy? Mert szólj, ha kész vagy.

- Sherlock,nem.

- De akkormég úgy meddig számoljak el?

- De hát nemérted hogy nem hát!?

-Bizonyítékaim vannak rá – folytatta emelt hangon-, meggyőző bizonyítékaim, hogy képes vagy rá.

- Néha nekemis lehet szerencsém.

Hallgattak.

John óvatosanSherlock felé fordult, és gyanakodva végigmérte.

- Ugye,amikor azt mondod, „bizonyítékaid vannak”…

- Csak egymondás.

- Értem.

Fáradtanösszemosolyogtak. Aztán nézték tovább a mennyezetet. John megköszörülte atorkát.

- Mert halennének ilyen felvételek...

-Niiincsenek, nincsenek.

- …akkorszívesen megnézném.

- Jhw+sh.avi

- Baszd megmagad.

- Na aztényleg kivitelezhetetlen.

- Blöffölsz.

- Nempróbáltam, de hidd el-

- Tudod,miről beszélek. Hol tartod?

Sherlock azalsó ajkát beharapva felvonta a szemöldökét, aztán lustán kinyújtózott.

- Azinformáció hatalom. Dolgozz meg érte.

* * *

Harryleengedte a whiskyspoharat, és csettintett a nyelvével.

- Szóval,hogy vagy mostanság, öcsisajt? – vigyorgott, és felmarkolt egy halomföldimogyorót.

John vállatvont.

- Nappalorvos vagyok, éjszaka üldözöm a bűnt, én vagyok Hedgehogman vagy nemtom’. – Vállat vont. – Még mindig Sherlockkal élek.

- Még mindiga pasid?

- Még mindigigen.

- És?

- „És”? Egyarrogáns seggfej, egy manipulatív, pozesszív dom, egy géniusz adonisz, éshalálosan szerelmes vagyok belé.

- Más egyéb?

- Ugyan márHarry… mi kéne még?

Ivott asöréből, aztán angyalian elmosolyodott. A hab bajuszt rajzolt a szája fölé.

Szkízis

2012-02-24T18:51:00.000+01:00

az az eset, amikor tök mást akarok én, tök mást akar a műfaj és tök mást akar a karakter
BBC's Sherlock noir, noirlock!POV, reapersun miatt, mert amikor megláttam ezt a képet, arra gondoltam, hogy "haha, ezt tök poén lenne megírni!"
hát tök poén, az nem lett.
* noir: ugye ezek azok a negyvenes évekbeli fekete-fehér amerikai bűnügyi filmek a rettenetesen menő züllött detektívekkel és az ő ambivalens erkölcseikkel

{zenehallgatási funkció}

Gyakranösszekevernek egy hőssel. Nem hasonlítok rájuk. A gatyámat a nadrágom alatthordom, a morális érzékem pedig hagy némi kívánnivalót maga után.

Cigarettán,morfiumon és fahéjas kukoricapelyhen vegetáltam. Londonban három hete esett. Lestrademindig azt mondja, az eső a legjobb kopó – hát nála biztos eredményesebb.Csapadék, nulla bűnözés. Az idegeim pocsolyákban.

Megnyúltak azárnyékok a falon. A zápor elmosta a színeket. Felvizezte az agyamat.

Egy ügy kellett.Jelen esetben akár a házinéni eltűnt konyharongya vagy a lakótársam hiányzódivatízlése is csábítónak tűnt.

Maga a lakótársammég csábítóbbnak.

A szobakoncentrált levegőjén át figyeltem, ahogy egy szék tetején állva nyújtózkodik aplafon felé. Néha elragadóan kiszámíthatatlan.

A kollegám, JohnWatson, MD. Onnan lehet felismerni, hogy folyton elrabolják. Mindig reménykedem,hogy egyszer egy székhez kötözve találok rá.

-Nincs egy létránk?

Egyszer volt egyilyen ügyem; a fickót a zöld létra miatt csukták le. Naggyon meggondolatlan.

-Sherlock, segítenél?

Hosszú kabátommeglebben, ahogy felállok a fotelből. Belstaff, ezerháromötven. Felhajtom agallért; hűvösek ezek a nyári éjszakák.

Paul Smith sál.Dolce & Gabbana ing. Spencer Hart öltöny. Yves Saint Laurent cipő. A kalapegy Montecrisiti Trilby a Lock & Co-tól. Ezek a cuccok többet érnek, mint alelkem és az üdvösségem együttvéve.

-Nincs baromi meleged? –kérdezi John,ahogy fellépek mellé a székre. Szuggesztív. Végigmérem.

SELYEM, ez a szójut eszembe ahogy nézem, a harcok bronzfénye lassan lekopott bőre selyméről.

Selyemszalagothasználnék, ha kikötözném, el tudom képzelni a csuklója és a bokája körül, deleginkább a fogai közt. Testét kifeszítve izmok és szálak húzódnak; tökéletes.

Ateljesítményemet a hálószobában húsz százalékra értékelem, de ez csak azalvásra vonatkozik. Azt hiszem, másban egészen tehetséges lennék: legalább egykilencvenes, Johnny fiú, én ezt az ajánlatot megfontolnám a helyedben.

A céda mármegint valami nőcskével hetyerészett, érzem rajta az olcsó EDT, a vaníliáscigaretta és a likőr szagát.

John szerint aromantika szép szavakból, virágokból, jó vacsorákból és abból áll, hogy szexcsak a harmadik randi-randi után történik. Randi-randinak nevezhető mindenolyan társas érintkezési forma, melyet nem szakít meg egy váratlan gyilkosság,a brit kormány telefonhívása vagy a lakótárs hirtelen de tartós jelenléte,érthető hát, hogy a bűvös szám idejére a leghevesebb testi érintkezés, amibenJohn részesülhetett, legfeljebb egy pofon volt.

Védem atulajdonomat, mindig ilyen voltam, ha száz évvel ezelőtt élek, párbajra hívok mindenhölgyikét és dum-dum; látható hát, hogy egy, a közreműködésemmel összetört szívmég mindig jobb, mint pár golyó az agyban, legalábbis a legtöbb esetben.

Az átlagosesetekben.

John Watsonnal kapcsolatbansemmi sem volt átlagos, leszámítva a problémáit.

Aznap este aztakarta, hogy csavarjam be a villanykörtét.

-Te magasabb vagy – hangzott avitathatatlan érv, és én elismeréssel adóztam bámulatos megfigyelőképességének.

Ez az ügy mindenbizonnyal címlapsztori lesz, mire megvirrad. Az újságírók állandóan a nyomombanlihegtek, többségük a nyakamba is akart volna lihegni, főleg nők – unalmas.Volt hozzájuk pár szavam és egy illő kézmozdulatom, au revoir.

L’Homme fatal, azén hűséges és halálos társam úgy tűnt, kötelességének érzi, hogy mindenhelyzetben a segítségemre legyen, és lábujjhegyre állt; olcsó flanelingefelgyűrődött, és látszódni engedte csípőjének vonalát. Megnyálaznám az ujjamatés végigfuttatnám a merész csontokon; az arcát nézném közben, mit szól hozzá;aztán a betört orromat a tükörben.

Kíváncsi vagyok,a józan ész és egy jó balhorog ígérete meddig képes még visszatartani.
Hány percig.

- Szóval, mitszedtél be? Oké, csak kérdeztem. Lehetne, hogy ezúttal legalább a misztikusan kussolósrészét mellőzük a Furán Ülök Itthon előadásnak? Mmm. Felkapcsolnád a villanyt,kérlek?

Némánengedelmeskedem. Szeretem a hangját és a bosszantó, nonszensz kérdéseit, azaggodalmát és a zavart az arcán, ahogy rámnéz. Hátrahajolok, egy tornászpárducügyességével felkattintom a kapcsolót. Fény. Fehér, üres és haszontalan, mintegy papírlap. Gyűrjük össze éjszakává. A gombóc a torkomban.

Lekattintom.

Életemlegkomolyabb ügyére készülök. Valóságos hőstett. A félsötétben felé hajolok. Aszél rázza az ablakokat, ő megremeg, az értetlenségtől üveges szemek mögöttzápor zuhog; tudom, hogy túl messzire mentem, a szavaim szétfolynak bennem, atinta a vérembe oldódik, ami a fejemben lüktet és a szívem reményeket pumpálszét a testemben.

Önmagamkarikatúráját látom, ahogy három centire és egy törtmásodpercre van attól, hogya világ legboldogabb férfija legyen.

Amikorgyerek voltam, elolvastam ezeket a detektívtörténeteket és úgy gondoltam, afőhősöknél senki sem lehet rosszabb. Amatőr senkik. Ezerszer jobb lennék.Tessék. Vagyok.

Átlapoztampár romantikus regényt is. A meggyőződésem, hogy alulmúlhatatlanok. Szimplakarakterek, nulla történet, pár biokémiai folyamat egyértelmű túlértékelése.Törölve.

Kétés fél centi. Pedig pontosan tudom, hova tartozom és hogy a játék csak játék.

Johnarca. Miért nem tudom egyszerűen a bőröm alá injekciózni?

Kettő.

És akkor a hősdetektív…

Ésakkor én…

-Sherlock?

Halál atyácska

2012-02-21T18:56:00.001+01:00

BBC's Sherlock alternatív szögből, Sherlock POV, post-Reichenbach
zsemlemester kérésére exhumálva a dokumentumaim közül
Jen Titus - O Death ♬

Az egész életem Halál apáról szólt.
A vér szerinti apámat éppenséggel jobban ismerte, mint én. Karonragadta ésvitte, vitte messzire.
Mycroft azt mondta, hogy jó ember volt. Fontos ember. Tekintélyes, tiszteletreméltó, komoly és kedves. És én még csak az arcára sem emlékszem. Nem istörődnék vele, ha nem lenne olyan igazságtalanul Mycroftmegkérdőjelezhetetlen öröksége, amiből még csak az a 33%-os részesedés semlehet az enyém.

Semmi sem sajátabb mindannál, aminkeresztül mentünk, azoknál, akiket megismertünk, a benyomásainknál. Én ezektőlteljes egészében megfosztottam magamat, tudod, hogy valami többet és jobbatkaphassak helyette. Bánt, hogy nem beszéltem a múltamról soha? Tessék – nemrendelkezem ilyesmivel. Halál apának áldoztam. Minden elenyészik, a semmibevész. Jelentéktelen emberek. Jelentéktelen pillanatok. Az én értéktelen ésfölösleges fiatalságom.

Halál apa mindvégig velem volt. Ő adott mindent, ami amai világban számít: munkát és pénzt. Híveit lehúzta magával a mélybe, hogy engemfelemelhessen. Ennek így kellett lennie.

A hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. A történet végeelőre látható. Logikus, tiszta, törvényszerű. A bukásom nem bonyolultabb egymatematikai egyenletnél.

Halál apa csókja a homlokomon izzó Káin-jelként.

A csend a fülemben.

Aztán megismertelek téged.

Ha hallanád, amit mondok, ha elérnének hozzád ezek aszavak, amik felszakadnak a mellkasomból, akkor azt gondolnád, most azzal fogokdicsekedni, hogyan alkudtam meg vele. Hogyan cseleztem ki.

Nem, ehhez nem voltam elég ügyes, elég bátor vagy csakelég jó, de te, John, te igen.

Figyeltelek a temetőben. Sírkövek hajoltak feléd, és ezt tenem láttad, de igazából meghajoltak. Nem tudod, de térdreereszkedik előtted az elmúlás. Fogalmad sincs róla, de hatalmasabb vagy, mintaz élet, hiszen erősebbnek bizonyultál a halálnál és a kételynél és a mindentleigázó, mindig győzedelmes feledésnél.

Az, aki vagy. Az, amit éreztél irántam.

Tehát most már, mától, az első pillanattól fogva, szabadvagyok. Most ha kitárnám a karjaimat, már tudnék repülni.

Mert én is… én is…

És hiába.

Ez egy hörcsög...

2012-02-16T23:43:00.001+01:00

Maga a novella írása annyira leszívta az agyamat, hogy címre már igazán nem maradt energiám, így a mű kezdő sora került oda.
BBC's Sherlock, kackaclollol.
Senkit ne zavarjon össze, hogy a mellékelt ábrán egy sündisznó látható.

- Ez egyhörcsög.

- Nem leszekminden alkalommal lenyűgözve, ha észreveszel valamit.

Sherlockmegkocogtatta az akvárium üvegét.

- Hörcsög mitkeres itt?

- Jó ötletnektűnt. Majd… feldob, ha unatkozol.

- Hörcsögizgalmas?

-Elnevezheted valahogy.

- LegyenJohn.

- Nem.

- John.

- Igen?

- Nem te, azúj.

- Nemfogjuk így hívni. Legyen Pufók. Ne kísérletezz Pufókon, jó? Ő elsősorban az énhörcsögöm, de megengedem hogy izé… barátkozz vele.

John hirtelenúgy érezte, mintha megint tíz éves lenne, és Harryvel alkudozna a kutyájukfelügyeleti jogáról. Sherlock úgy is viselkedett, mint egy tíz éves.

- A hörcsögökmeddig élnek?

- Meglepőensokáig. Most felviszem Pufókot a szobámba.

Másnap reggeleltűnt.

- Hol van ahörcsög?

- Menniekellett.

- Temegölted! Te megölted a vadiúj hörcsögömet!

- Nem, ő…elköltözött.

- Igen?

- Igen.

- Aha, fogtaa kicsi bőröndjeit, becuccolt, és a British Airways vitte a Mennyországba? Ismerem ezt a dumát, Sherlock!

Bezárkózott afürdőszobába.

Negyedóramúlva arra a megállapításra jutott, hogy talán túlságosan is hagyta magáneluralkodni a gyerekkori traumáit.

Legközelebbodafigyel, mit nyer a kocsmai dartsversenyen.

- Mióta vankutyánk?

- Ja,Sherlock, ő… Szimat.

- Ez a kutyaössze van nyomódva.

John vett egymély levegőt.

- Sherlock,ez egy bulldog.

- Tönkrement.

- Billkutyája megellett, és hát… itt elfér.

- Az biztos.Nagyon alacsony. Miért hívod Szimatnak?

- Van jobbötleted?

- LehetneJohn.

- Na nem.

- Elvihetemsétálni?

- Ő ahhoznagyon pici.

- Minektartasz kutyát, ha nem viheted el sétálni?

- Oké,mehetsz vele egy kört a Regents-ben, de siessetek haza, rendben?

Sherlock egyóra múlva tért vissza, fütyörészve lóbálta a pórázt.

- Hol vanSzimat?

- Az amerikaihölgy megvette.

- Milyenamerikai hölgy?

- Hátamelyiknek eladtam. Komolyan, John, olyan lassú tudsz lenni néha!

- Persze,hogy utána nézek. Igen… igen… hang? Milyen ha… ja, csak ööö… a lakótársamnyávog a macskára. Nem, ebben a sorrendben. Köszönöm.

Letette atelefont, és behajolt a konyhába.

- Most minkaptatok össze, fiúk?

- John nemtiszteli a magántulajdonomat – sziszegett Sherlock, és magasan a feje föléemelte a tejesdobozt.

- Kacor. Egykicsit adj neki a tálkájába.

- Vegyenmagának! Ingyenélő jószág. Menj dolgozni, John!

- Sherlock,én-

- Nem te.

Kacor egy fehérperzsamacska volt, humoros arányokkal és lusta kék szemekkel. Szeszélyes voltés a valószínűség határain túl ostoba, de John ragaszkodott hozzá. Egy este, amikora laptopján pötyögött, érezte, hogy hozzádörgölőzik. Somolyogva megsimogatta,és ellenőrizte, nem-e hagyott valamilyen gépelési hibát a szövegben. Kacordorombolni kezdett, mély és bársonyos baritonon, John egyre simogatta pihepuha bundácskáját,és megpróbálta fél kézzel és félvakon megtalálni a fülét, hogy vakargathassa, mireKacor azt mondta:

- Na.

Sherlockhevert az ölében, és most hatalmas szemekkel nézett fel rá, egy kicsitmegbántottan, mire John, hát John felkapta a laptopját és sikítozott. Sherlocksértetten fújt egyet, és kinyújtózkodott:

- Ha éndorombolok, ijesztő, ha ő dorombol, aranyos?

A reggelSherlock a tejszínt nyalogatta az ujjairól, ami valahogy eltévesztette az útjáta kávé felé, és a csuklójára is jutott, és akkor John levágta a vajazókést ésazt mondta:

- Ennyi,Kacor nem maradhat.

- Nincs isitt. Mi bajod vele?

- Rosszhatással van rád.

Sherlockértetlenül pislogott, aztán az orrával odébbtolta a mandzsettáját, hogyfolytathassa a műveletet.

- Sherlock,ez egy pintyőke.

- Olyan nincs hogy pintyőke! –kiáltott, ezzel kiragadta a kalickát a kezéből,feltépte az ajtaját és az ablak felé lendítette: - Repülj John, szabad vagy!

- Ő apapagájunk, Répa.

- Hello,John.

- Jó, miért nevezedel az összes háziállatunkat Johnnak?

- A John egy tök jó név – motyogta Sherlock, és ellenségesen méregette aszivárványlórit.

Azért úgytűnt, megférnek.

Johnreggelenként bekopogtatott Répához.

- Na ki alegaranyosabb papagáj a világon?

- Honnantudná? – kiáltott ki Sherlock a hálószobájából. – Ne zaklasd a nonszenszkérdéseiddel, nem úgy fest, mint aki papagájderbin zsűrizik!

- Pusztuljmár ki! – Magot szórt ki Répának és kicserélte a vizét. Közben elszámoltharmincig. – Nincs is olyan, hogy papagájderbi!

- Honnantudod? Voltál akár egyen is?

- Nem voltam,mert nincs!

- Most szóljhozzá, John.

- Téves! –trillázta a papagáj engedelmesen. – Téves! Téves! Téves! Téves! Téves!

- Hol vanJohn? – kérdezte Sherlock fogmosáskor. John megrántotta a vállát.

- Elajándékoztam, mielőtt megtanítod rá, hogy hármas szerelmi öngyilkosság.

- Sosemtanítanék neki olyasmit. Az unalmas. Szóval…új barátot kell szereznünk, mi?

- Igazából tényleg volt egy hármas szerelmi öngyilkosság, Lestrade keresett.

- Gyönyörű.Induljunk.

Johnelmosolyodott, és óvatosan megsimogatta Sherlock tarkóját. Kacor óta ez aszokásává vált, de egyikük se beszélt róla.

Sherlock acsipeszével leemelt valamit a halott nő homlokáról.

- Nyom? –sorolt oda Lestrade.

- Johnnakfogom nevezni.

- Szóltál,Sherlock? Eee. Na ez egy elég ronda kukac.
- Ne beszélj így az új pajtásunkról.

- She, nnn,eee. Ez nevetséges.

- Oszd megvele a kajád, John – hadonászott a csipesszel barátja szendvicse felé -, errevalók a cimborák!

- Hagyd abba,hagyd már abba, rá fogod ej… baszd meg!

- Oké, eztlefoglalom bizonyítéknak – mutatott Lestrade a földre pottyantott hamburgerre-, mármint a hülyeségetek bizonyítékának, és most ássátok el magatokat.

- John kezdte.
- A hörcsög?
- Ne hárítsd a felelősséget.

Kifelé menettalálkoztak egy németjuhásszal, amit egy bobby tartott pórázon. Johnrámosolygott.

- Milyen szép!

- Tényleg!? –horkant fel Sherlock. – Egy drogkereső kutyát, nekünk, otthonra, tényleg? Hé,Clark, mit keresnek?

- Kokaint,uram.

- Látod?Kokaint. Témába vág. Clark, hazavihetném? Nem önt, a kutyát. Látja? Kedvelengem. Ugat. Hát hello!

Johnmegragadta a könyökénél fogva és szitkozódva maga után húzta.

- Tudod, eztényleg szánalmas. Megértem, hogy nem szereted az állatokat, de én igen,világos?

- Én isszeretem az állatokat, John, ezért mondtam, hogy vegyünk egy tukánt.

- Nem.

- Vehetnénkkét tukánt, akkor John nem unatkozna.

- Mert ottlenne neki Sherlock, mi? Figyelj… oké, lehet hogy az én hibám. Mycroft, mi?Elkobozta a nyuszidat. A sokkra emlékeztetnek, mi? Arra a döbbenetes sokkra.

- Fogalmamsincs, miről beszélsz, nekünk csak lovaink voltak.

- Haddtaláljam ki, a tiedet Johnnak hívták.

- Nem. –Aztán valamivel később hozzátette: - Bolygó Hollandinak.

- Miért vanegy boa a csilláron?

- Ja? Ő John.

- Nem, én aztkérdeztem, miért van egy kibaszott boa a csilláron.

- Vettéllöncshúst, ahogy kértem? Feladhatnád neki. Ha rendesen eteted, nem lesz morcos.

John a földreejtette a tescós szatyrokat, és térdre omlott.

- Ne, ne,csak semmi hirtelen mozdulat. És tényleg… add neki oda azt a húst. Nem szeretném,hogy ideges legyen. Te sem szeretnéd, hogy ideges legyen. Szedd össze magad ésetesd meg, mielőtt megöl minket.

Nehéz napokvoltak. John enerváltan borotválkozott, aztán úgy döntött, megérdemel egy forrófürdőt. Kibújt a ruháiból, és áthajolt a kád peremén, hogy megnyissa a csapot.

Az aligátor nemnézte jó szemmel.

Johncsatakiáltásnak is beillő ordítással vetődött a nappaliba. Sherlock leesettállal végigmérte, aztán gyorsan kigombolkozott a zakójából.

- Én készenállok!

- Mire!? –sikított John. – Öt méter! Öt méter!

- Na azértnem annyi, de elég szép példány.

- A fürdőká…a fürdőká… a fü… fü…

- Ki beszélitt a - jaaa. Ó jaj, van valami a fürdőkádban?

- Nekemittene…neadda… azártatlantne.

Sherlock egymártír arckifejezésével a kezébe nyomta a zakóját, aztán bekukucskált a fürdőajtaján.

- Ejnye, ezekaz aligátorok! Hogy jutnak be mindig?

- Elmész a-

- Egyébkénttévedtél, John. Nem a kádban van.

Összenéztek.

Az volt a napamikor John félmeztelenül stoppolt egy taxit, belerámolta a fél életét bőröndökformájában, és két napig nem került elő.

A viharelőtti csend hosszan kitartott. John kezdte úgy érezni, hogy talán nem lenne baj, ha hazavinne egy halat. Gondolta, azért ezúttal megkérdezi rólaSherlockot.

Sherlock akanapé alatt leledzett.

- Ööö… szóvalte mit csinálsz?

A férfielőbújt, zavartan leporolta a nadrágját, aztán kissé aggályosan körbetekintett.

- Keresekvalakit.

- Látogatónkvan?

- Nem, ittlakik, csak… elveszett.

- Ugye nemMrs. Hudsonról beszélsz?

- Nyilván.Mrs. Watsonnak lába kélt. Lábai. Van neki belőle, khm, nyolc.

- Mrs.Watson.

-Természetesen nem fogok Johnnak nevezni egy nőstény fekete özvegyet – felelte Sherlocksértetten, és szívott egyet az orrán. – Fura lenne.

- Egy feketeözvegy.

- Tudod, az a…- Sherlock mintha csáprágókat imitált volna.

Johnbezárkózott a fürdőszobába.

- Megvan! –harsant egy kiáltás fél óra múlva. –Mrs. Watson saját otthont épített, szóvalhivatalosan már nem lakik velünk, nem kell duzzognod! Ehm… nem vagyok bennebiztos, de azt hiszem, nagyapák lettünk.

John, egy Axedezodor és egy öngyújtó végtelenül destruktív viselkedést tanúsítottak. Johnaztán a döbbent Sherlock kezébe dobta a kölcsönvett zippót, és foghegyrőlmegjegyezte:

- Gyászol acsalád.

A következőmeglepetés egy kaptárnyi méh volt. John elsőnek légypapírral próbálkozott,aztán leugrott a sarki boltba darázsirtó aereszolért, és remélte a legjobbakat.

Sherlock kivetődötta szobájából, előre futott, visszahőkölt, aztán felszisszent; fejét felszegve,drámai pózban állt.

- Menj afrancba John – rebegte fátyolos hangon-, a méheket komolyan gondoltam.

John egyrefokozódó lelkiismeretfurdalással a farzsebébe süllyesztette a sprayt.

- Fejezzük beezt, jó? Nézd, tartozom egy bocsánatkéréssel.

-Huszonöttel. Huszonöten voltak. Johnék.

John mélyetsóhajtott, és vigasztalóan átkarolta a gyászoló családfőt. Aztán meglapogatta avállát. És sunyiban a hajába is beletúrt.

- Megleszünkmi kettecskén.

Az elveszettek

2012-02-13T23:59:00.002+01:00

BBC Sherlock || MorMor

milennehák

Love is a losing game

Sebastian Moran a Mercer streeten lakott, a negyedik emeleten, egy otthonosan lepukkant lakásban. Az extulaj egyre magyarázta, hogyan lehetne felújítani. Vakolni, csempézni, állványozni, renoválni. A faszt. Jó volt ez így. Kicsit talán életveszélyes, de hát mi nem az?

Az élet életveszélyes.

Megfogansz és takk, pereg visszafelé a számláló. A konkrét érték részletkérdés.

Sebastian persze nem akart meghalni. Senki sem akar. Kivéve talán az öngyilkosokat, bár ők inkább élni nem akarnak, és az különbség.

Az élet nem számít. Mindegy, mit csinálsz, nem érdekel senkit. Az se fontos, közben hogyan érzed magad. Belegebedhetsz, nem leszel boldog. Ha erre rájössz és lemondasz a lét örömeiről, nem fogsz megvilágosodni.

Nem volt nihilista. Minden van, csak semminek sincs értelme. A világ egy robbanás, az ember az evolúció mellékterméke.

Ő Sebastian. Egyhetven magas, barna hajú. Éppen meztelen. Közepesen jóképű. Láncdohányos. Exheroinista. Exalkoholista. Exkatona. Exrákos. Ex, túl van minden szaron. Megnyomod az ikszet a képernyő sarkában. Tálcára dobod. Akármi. Mentés másként. Lomtár. Életem.doc

Szerette, ha békén hagyják. Szeretett a kádban heverészni. Rozsda és hab csorgott le oldalt. Talán vér a múltkorról, amikor azt a hullát darabolták. Nem állítja, hogy Domestosszal centiről-centire végigment az egész szaron. De mondjuk kisikálta.

Ott hevert, és dohányzott. Természetesen. Kéz összekulcsolva a mellkason. Szemek a tetőablakon. Gondolatok az éjszakában.

Szeretett mindenfélére gondolni. Egy párhuzamos univerzumban képregényeket rajzolna.

- Seeeb? Seb, kidobtad az újságot? Tudod, hogy meg szoktam csinálni a sudokut!

Kiengedte a levegőt, és a víz alá bújt. Ezek a háztartási (házastársi?) viták baromi céltalanok. Az az öt másodperc, amíg Jim csuklóból odahajít pár számot, ugyanaz az öt másodperc, amíg ő összegyűri a lapot és kibéleli vele a kukát.

Jim bekukucskált hozzá. Ó, igen, már megint az ő alsógatyáját viseli. A zöldet. A Számottevően Buzisat.

- Nem haragszom ám – dorombolta. – Csatlakozhatok?

Amikor először találkoztak, Jim öt golyót eresztett belé, mert Sebastian éppen meg akarta ölni. Hát, fizettek érte. Sokat. Jim azt mondta, ő kétannyit fog, szóval Sebastian velement, bár nem értette, minek kéne bárkinek egy olyan elcseszett bérgyilkos, aki végig egy dublőrre céloz.

Jim Moriarty egy üvegpalotában lakott a város szívében, a tizenhatodik emeleten. Persze az egész ház az övé volt, de azt mondta, egy emelet egy embernek (adott esetben, kettőnek) untig elég.

Sebastian eleinte utált ott lenni. Csupa magazinból kivágott szoba. Ő is úgy érezte magát, mintha papírból lenne. A kanapén nem lehetett ülni. A szőnyegre nem lehetett rálépni. Az asztalon nem lehetett enni. Minden fehér volt és fekete, és egyedül az ágyat tudta rendeltetésszerűen használni.

Azt viszont nagyon is szerette használni.

Felraktak valami zenét, és órákon át szerelmeskedtek.

Általában a szerdát, a csütörtököt és a vasárnapot töltötte nála. Hát uram bocsá’, egyszer ott volt kedden is. Jim úgy döntött, főz neki, ami tiszta kínos.

Jim nem eszik soha.

Jim fotoszintetizál.

Sebastian meg tiszta hülyének érezte magát, amiért folyton tömi a fejét. Protein, fehérje, vas, cukor, só. Jim pedig mindig csak nézte,és azt mondta:

- Vegyél még!

Még akkor is megkínálta, ha történetesen nála lógtak, otthon, és a saját hűtője félrohadt-töményzsír tartalmát élte fel.

Állítólag aranyosan eszik. Ő.

Jim megterített, meggyújtotta a gyertyákat is. Rákot csinált, és egy csomó más tengeri cuccot. Mindig mondogatta, hogy el kéne menniük a tengerhez. Egy olyan igazi tengerhez, ami meleg és homokos. Sebastian azt mondta, ők elég melegek és homokosak a tenger helyett is.

Jim a legjobb öltönyét viselte. Az összes öltönye a legjobb volt. Sebastian egy kikopott Levi’s farmerben csücsült, mezítláb.

Akkor robbantották be az ajtót.

Besereglettek vagy huszan, a rohadt árulók. Sebastian felkapta a halkést, és ment rendet csinálni.

- A szőnyeg! – kiáltott utána Jim, és aggódva megállt az ajtóban. – Istenem, drágám, vigyázz a szőnyegre!

Sebastian gyorsan megölt mindenkit, aki kartávolságon belül volt. Aztán felpattant a plafonra, a lábával a csillárba kapaszkodott. Lendít – ugrik az ellenkező irányba. Olyan röhejesen egyszerű. A nyakába vetődött a főkoponyának, szorít a combbal, nyakcsigolyát eltör, közben két keze volt még két másik emberre, ütni, vágni, utána egy bukfenccel kidobta a hullát a lába közül, tarol, cél, kuglibábúk tökig fegyverben, felfutott a falra megint, mert ez általában megzavarja az embereket, pedig csak egyensúly kérdése az egész.

Három és fél perc volt, de ha nem kellett volna figyelnie a berendezésre, hamarabb is megvan.

Utána lekapta a katanát a tévé tetejéről, és mindenkit lemészárolt az alsóbb szinteken. Nem lehet tudni, melyikük ért rá ennyire szervezkedni.

Úgy festett, mindegyikük.

A korláton sétált le, kapott egy golyót a vállába. Szétroncsolta a húst, a repesz szilánkokra tépte a kulcscsontját. Szóval átette a kardot a bal kezébe, és nem koncentrált a sérült területre. Ezzel együtt is piszkosan fájt, szóval volt szíves négyrétvágni a fickót. Szimmetrikusan.

Az egész kezdett nagyon hasonlítani egy Tarantino-mozira. Mindenhol vér meg belsőségek. Eszébe jutott a sajtburgeres poén a Ponyvaregényből, és döcögve nevetni kezdett. Egy nő hisztérikusan sikítozott az egyik sarokban.

- Nem vagy ember! Nem vagy ember!

Elsőnek a karját vágta le.

Sebastian Moran nem volt egy közönséges bérgyilkos. Jim mindenfélét hallott róla, mielőtt megismerte. Azt mondták, pokolgépeket készít. És fegyvereket. Puskákat, mesterséges intelligenciával. Mindenhez ért. Kicsinál egy kiskanállal. Láthatatlan és golyóálló.

Azt senki sem mondta, hogy szemtelenül fiatal, és hogy nagyon helyes, amikor a körmét rágja, meg amikor csak minden második kőre lép rá az utcán, és ahogy alszik, meg úgy egyáltalán.

Jim kifejezetten megtisztelőnek érezte, amikor felfogadták ellenne.

A szárnyai alatt London legveszélyesebb embere lett.

Talán egész Angliáé.

Igazából nem azért volt vele, hogy felhasználja; sokkal inkább, hogy megfékezze. Vagy még inkább azért, mert menthetetlenül beleszeretett.

Sebastian nagyon szeretett klubokba járni. Mivel a kaszinókról nagy munka árán leszokott, a leggyakrabban inkább táncolt. Az csak mozgás. Na mozogni, azt nagyon jól tudott. A leggyakrabban persze hozzácsapódott mindenféle ember, nők is, férfiak is, de ő csak kiegészítőkként gondolt rájuk. Annak tök rendben voltak.
Jim egyszer velement. Sokkal inkább, érte jött. Sebastian két órát se volt bent, máris felbukkant napszemüvegben, Westwoodban, baromi komolyan.
- Munka van – mondta, és biccentett.
- Szombat van! – üvöltött vissza Sebastian, és csak azért sem ment vele.
- Zsidó – morogta Jim, és le akart lépni. Sebastian visszarántotta a karjánál fogva.
- Táncoljunk!
- Nem, én nem tudok.
- De ír vagy.
- Egy falábú ír, és dolgom van.
- Táncolj velem. Sosem táncolsz velem. Csak kövesd a csípőm ritmusát. Abban elég jó vagy.
- Hímringyó, utállak – nevetett Jim, és hagyta, hogy átkarolja a derekát. Zavartan lépegetett. – Egyáltalán mi ez a szám?
- Bee Gees. Staying alive. Te melyik bolygón éltél eddig?
- Egy ízlésesen.
- Sajnálom, főnök. Mostantól ez a közös számunk.
- Tuti nem.
- De igen hogy igen – vigyorgott rá Sebastian, és megforgatta.
- Ez így nem lesz jó. Várj, leadom a zakómat a ruhatárban.
- És megszöksz, mi? Na nem. – Saját kezűleg csomagolta ki az öltönyéből. Aztán az ingéből is.

- Lenne egy kis feladat.
- Igen?
- A Fekete Lótusz elszúrt nekem valamit. Volnál szíves…?
- Természetesen.
- Ugye meséltem már neked Sherlock Holmesról…?
- Nem hiszem, hogy érdekelt.
Sebastian felpattant a kanapéról.
A munka az munka. Pont teljesen tökmindegy, ki hal meg ma, ki hal meg holnap és ki ússza meg. Mindenki csak megússza, minden lélegzetvétellel csak túlélünk. Az idő egy faktor.
Nem érdekelték Jim tervei. Tudta, hogy nagyszabásúak, zseniálisak, és annyi pénzt keres vele, hogy már nem tudja mire költeni. Tudta, hiszen mindenki tudta, hogy van egy név és van egy férfi mögötte, valaki megállíthatatlan és elpusztíthatatlan. De neki ahhoz nem sok köze van. Az csak a főnöke.
A gazdája, a szeretője az történetesen az arannyal gravírozott Moriarty felirat mögött van. Persze Jim elkövette azt a hibát, amit mindenki, és az eredményei alapján határozta meg saját magát. Sebastian nem javította ki. Nem magyarázta el, hogy tőle akár kőfejtő is lehetne.
Nem azért szereti, mert ő az egyetlen élő konzultáns bűnöző.
Abban sem volt biztos, említette-e neki valaha, hogy szereti.
Egyébként meg úgyis tudja. Amilyen agya van, eddig biztos eljutott.

Jim napokig nála lógott. Természetesen egyetlen másodpercre sem szakadt el a telefonjától meg a notebookjától, de gyakorlatilag követte, bárhová ment.
Sebastian úgy döntött, nem zavartatja magát, lehasalt a nappali padlójára egy ív papírral, és tervezgetett. Jim mindenfélét kérdezett, de ő ignorálta.
Aztán a puskáit tökéletesítette. Elég az egyiket elsütni, és a többiek követik. Persze azoknak is megvan a magukhoz való eszük, ha már egyszer ráálltak a célpontra, akkor követik a mozgását. Tömeggyilkosságnál nagyon hasznos. Szeretett ilyesmivel elpepecselni.
A matrac szokás szerint nyikorgott alattuk, amikor szeretkeztek. Egy ponton még az alatta lakó is felkopogott, amire válaszul Sebastian tiszta erőből belerúgott a radiátorba. Csak azért tartotta, hogy a szomszédaival kommunikáljon, mert fűteni, na azt nem fűtött, legalábbis nem rendesen.
Egy napon megtalálja a tervezőjét, és megöli.
És egy napon megöli az összes rohadt lakót.
Meg a kerületet. Az emberiséget. És minden intelligensnek mondott létformát az űrben. És saját magát is.
Néha annyira unta az egészet, hogy hányingere volt.
Jim hozzábújt. Rutinosan átkarolta, Jim az arcát cirógatta. A tekintete feketén csillogott a sötétben.
- Mellettem lennél?
- Szükséged van rám?
- Mindig szükségem van rád.
- De most valami konkrét ügyben kellenék, nem? Nem arra célzol?
- Nem, nem, csak hogy… itt maradnál-e.
- Itt? Nem értem. Mikor?
- Hát tudod, úgy örökre.
- Nem élünk addig.
- De megtennéd?
- Honnan tudjam?
- Csak mondd, hogy igen, seggfej!
- Mert?
- Semmi.
- Ja oké.
És akkor az a kínos, duzzadó, hájas csönd. Sebastian szorosan becsukta a szemét, és összegömbölyödött.
Jim légzése szabálytalanná vált. A teste távolivá. Sebastian nem akart figyelni ezekre. Aludni akart. Egyszerre baromi fáradtnak érezte magát.

A végén nem ölte meg a csajt. Tizenkét órát hasalt a parkolóval szemben, és a végén még csak ki sem csinálhatta. Rohadtul rá akart már gyújtani, és lehugyozta az első villanyoszlopot ami szembejött. Elégedetten, szinte kielégülten sóhajtott.
Aztán hazament. Jimhez. Fura, az otthon elkezdett ott lenni. És pont akkor alakult át Főhadiszállássá, nagybetűvel.
Minden tele volt a detektívfickó fényképeivel meg cuccaival, a notebook állandóan üzemkész, izzottak a telefonvonalak, Jim pedig sziporkázott.
Sosem látta még ennyire feldobottnak.
Boldogabbnak már igen.
A detektív kibaszott gyönyörű volt. Még a fürdőszobában is szembejött pár fotó. Sebastian a mosdókagyló peremébe kapaszkodott, és megvizsgálta a saját arcát a tükörben.
Lóképe van. Határozottan. Az orra is hosszú meg egyenes. A szája már egy fokkal jobb. Telt, húsos, és mindenki azt mondta neki, hogy rohadt érzéki. A célnak megfelelt, ennyi. Fogalma sem volt, hány fazont szopott már le, hogy előrébb jusson. Nagy, kék kiskutyaszemek. Olyan könyörgően hűségesek, Istenem. Mindig karikásak. Tiszta beesett az egész feje. Aszkétikus. A haja bal oldalt rövid volt, praktikusan vágott, a jobb oldalt meg pont leszarta. Ott az eredeti, hullámos tincsek, barnák és girbegurbák, mint a gyökerek… talán kezdenie kéne vele valamit.
- Fasz kivan – motyogta maga elé, beleöklözött a törülközőtartóba, és kiment Jimhez a nappaliba.
- Használhatom a hitelkártyádat?
- Persze. A tárcámban van, a hálóban.
Felvagdosta vele a dugiheroint, szívott, lökött, nirvána.
Lehet, hogy ez hiányzott.
Csak biztos-ami-biztos alapon szedte el az ürgétől, akit legutóbb kihallgatott. Hát, az ipsének többet már nem lesz szüksége rá. Elvigyorodott.

Nyolc óra hasalás egy londoni bérházban. Igazából magát a hasalást szerette. Úgy érezte, egy a fegyverrel. Mozdulatlanul vár, alig lélegzik. Célkeresztben az egész világ.
A nagyit már végre lelőhette. Gyönyörű volt. Készített egy olyan gázszivárgós bombát is, az meg vitte az egész házat.
Jim nyúzott volt és fakó. Rámutatott az első kiskölyökre az utcán.
- Tudod követni?
- Egyszerűbb lenne, ha előbb elrabolnád.
- Csináld te. Nagyon fáradt vagyok, szerintem elteszem magam későbbre.
Sebastian megforgatta a szemét, és duzzogva megjegyezte:
- Tudod, hogy utálom.
- Igen, de megy, nem? Tudsz embert rabolni. Megtanítottalak.
- Egen.
- Akkor a kedvemért, lécci. És ne cseszd el.
- Mikor csesztem el bármit is?
Jim vetett egy pillantást a karórájára. Sebastian lecövekelt az utca közepén, és karbafonta a kezét.
- Szerelmes vagy Sherlockba?
- Ne légy közönséges, Seb – motyogta Jim, és törődötten megdörgölte a homlokát. Tényleg nagyon kimerültnek tűnt. Majd legközelebb sajnálni is fogja.
- A szerelem közönséges?
- Nem, csak ez másról szól. Több. Kevesebb! Más, érted? Ő csak a válasz. Lehet, hogy nála van a válasz.
- Ahha.
A kölyök lassan látótávolságon kívül ért, szóval Sebastian megszaporázta a lépteit. Jim utána.
- Ugye érted, Seb…?
- Nem érdekel.
Egy darabig némán baktattak. Kéz a zsebekben. Öklök a zsebekben. Szívek a kezekben.
- Lehet, eredményesebb lenne, ha vele élnél. Géniuszkodhatnátok.
- Azt akarom, hogy halott legyen, mielőtt csalódom benne.
- Bízd ide.
- Elintézem a kölyköt, menj csak haza.
- Nem akarok hazamenni. Meglesz, ígérem.
- Nem gond. Hetvenkét óra alvás nélkül semmi.
- Hé, ezt ne. Utálom, amikor körbejópofizzuk egymást.
- Oké, most mit akarsz, képeljelek fel, vagy mi?
- Heh. Soha nem tennéd meg. De én komolyan megütlek, ha nem lépsz le. Menni fog egyedül, bízz már bennem egy kicsit! És baszd meg.
Jim a kezébe nyomta a telefonját.
- Azt kell mondania, hogy Van Buren szupernóva.
- Mi, most már az egészet én csinálom?
- Tökéletesen megbízom benned, Seb.

Pár nyugalmas óra otthon. Persze, ahogy azt elképzeli.
- Kölcsönveszem a parkádat – hajolt be az ajtón Jim. – Rendben leszel?
Sebastian éppen azon igyekezett, hogy öt sporttáskányi fegyvert szíjazzon a motorjára.
- Persze. Megkaptam az utasításaidat. Egyébként mi a célod ezzel? Oké, mindegy. Találkozunk a medencénél.
- Szívesen elmagyarázom.
- Nem számít. Headset működik?
Megkocogtatta a mikrofonját. Jim bekapcsolta a sajátját, és azt susogta:
- Szeretlek.
Sebastian elmosolyodott, aztán nyeregbe pattant.

A Nagy Játszma után egy hétig nem állt szóba vele. Csak feltűnésmentesen. Elfoglalt .
Nem nyitott ajtót. Nem volt otthon. Jim leszerelte a zárat. Ő kimászott az ablakon.
Aztán minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. Egy csütörtökön felugrott vacsorára. Estére is maradt.
Nagyon sokáig nem beszéltek az egészről; végül Sebastian maga hozta fel, egy reggel, a fogmosásnál.
- A katona szeretője nem húzta volna meg a ravaszt.
Jim egy darabig elgondolkozó arcot vágott. Reggel lassan kapcsolt. Úgy tűnt, csak leesett neki; aztán horkantott:
- Dehogynem.
- Jobb ember akar lenni a katonáért.
- Foglaltass időpontot a titkárnőmnél, hogy ne felejtsek el meghatódni a nap folyamán. Figyelj, mindegy; a „katona” nem tudja, és hogy én nem fogom elmondani neki, az tuti!

Tennivaló alig aka. Jim szótlan lett és visszahúzódó; azelőtt folyton csak beszélt és beszélt, csicsergett és néha már konkrétan be kellett fogni a száját, hogy mondjuk legalább szex közben hallgasson.
Még álmában is beszélt.
Most már nem. Sebastian érezte, hogy tennie kéne valamit, de nem tudta, mit, szóval elment egy helyre, ahol megmondják neki. Leszerződött egy bandával. Jim teljesen kiakadt. Ami azt illeti, saját kezűleg fojtotta meg a vezért.
- Nem mondtam, hogy bárkivel lepaktálhatsz a hátam mögött!
- Nem is kérdeztelek.
Teltek a hetek.
Sebastian unatkozni kezdett. Gondolt egyet, és leutazott Korzikára. Elmehetne idegenlégiósnak. Bumm, bumm!
Nézte a tengert. Kék volt. Hazament.
- Hol voltál?
- Tudod, hogy hol voltam.
- Nem szóltál.
- Úgyis mindig, mindent tudsz. Vagy illett volna, mi?
Jim hallgatott.
Jim már megint hallgatott.
- Talán veled mentem volna.
- Most? Az Adler-ügy közepén? Ne nevettess.
Az este Jim azt kérdezte:
- Mit rontok el?
- Te soha semmit nem rontasz el.
- Nem vagy boldog, Seb.
- Nem szoktam boldog lenni.
- Én sem vagyok boldog.
- Aha.
Sebastian persze tudta, mi az ábra; régen úgy volt, hogy partnerek, hogy együtt dolgoznak. Nem akarta, hogy Jim bevonja a terveibe, mert úgysem értette volna. De azt hitte, nincs élő ember, aki értené. Azt hitte.
Hiába mondaná. Csak az jönne, hogy „nem számít, nem számít, nem számít.”
De. Számít. Jim számított.

Ha éhes volt, szédült.
Ha karmolta magát, fájt.
Ha nem jutott anyaghoz, szenvedett.
Ezek kikövetkeztethető érzések. Ezekkel elboldogult.
Ha Jim nem volt ott, szenvedett.
Ha Jim nem ért hozzá, fájt.
Ha Jim megcsókolta, szédült.
Lelépett vidékre. Jim a szállodában várta. Ott ült az ablakpárkányon.
- Mit tennél, ha meghalnék, Seb?
- Vegyem fenyegetésnek?
- Nem, nem, nem, nem, ez csak egy elméleti kérdés. Mit tennél?
Sebastian elgondolkozott, amíg lerámolta a bőröndjeit. Úgy érezte, a legjobb, ha okosan és következetesen felel, és talán őszintén.
- Elszegődnék valaki máshoz.
- Csalódnál bennem?
- Hát… az attól függ. Azért alapjáraton elég béna lenne, ha meghalnál. Gyere ide.
Átölelték egymást. Sebastian elkezdett az ágy felé araszolni.
Jim már megint hülye hangulatban volt.
- De ha mondjuk, a dicsőségért halnék meg?
- Nincs olyan, hogy dicsőség.
- Egy terv tökéletes részeként.
Tervek.
- Nem tudom.
- Nem akarom, hogy csalódj bennem, Seb. Nem akarok vesztes lenni.
- Css.
Végigfektette a kanapén. Az közelebb volt. Gyorsan vetkőztetni kezdte.
- Akkor már inkább meghalnék. Vagy elintézném, hogy a halálom legyen a teljes győzelem.
- Ha ezen aggódsz, mindig szolgálni foglak. Oké? Minden parancsodnak engedelmeskedem.
A Tervek. A nagy, fontos, kusza és érthetetlen Tervek amik túlnőnek rajtam, rajtunk és rajtad.

Aztán Jim eltűnt.
Napok múlva, amikor előkerült, tiszta seb volt. Ütések nyomai.
Sebastian úgy döntött, ha rájön, ki tette ezt vele, megtalálja, és cafatokra tépi. Élve nyúzza meg. Egyenként szaggatja le a körmeit. Kivájja a szemét. Leszaggatja az arcát.
Jim nem mondta el, mi történt, ő pedig inkább nem kérdezett semmit. Biztos nem tartozik rá.
Jim meséket kezdett el olvasni. Andersent, Grimm fivéreket, mindenfélét. Órahosszat hevert a szőnyegen, a hatalmas, fekete-fehér papírmennyországban, és olvasott. Lóbázta a lábát. Rágógumit csócsált.
- Mindig ezek a mesék, Seb – mondta fürdés közben. Maga elé bámult. – Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Halottak vagyunk.

- Lenne egy kis feladatod.
Sebastian hunyorgott. Kora reggel volt. A saját vackán hevert. Azt sem tudta, Jim hogy jutott be. Már egy hete nem látta. Így alakult.
- Igen?
- Bárki hozzáér, öld meg.
- …a faszom?
- Leírtam részletesen, amit tudnod kell. Végre… ez már megint hozzád illő feladat, Seb.
- Ó. Hát akkor hurrá és csirió.
A nadrágját kereste a földön. Jim még mindig az ajtóban állt, szemmel követte minden mozdulatát. Aztán sarkonfordult, és kiment.

BANG! BANG! BANG! BANG!

- Tudod, hogy hívnak téged? Az öldöklő angyal. Tudod, hogy tévednek? Ember vagy. Csak nem vagy átlagos. Te, egyedül, nem vagy az. Jaj… szerettem volna, ha nem így van. Aki különleges, az nem húzza sokáig. Ez a probléma… a végső probléma… meddig kell életben maradnunk? Meddig kell életben maradnunk, mielőtt elpusztítanak? Meddig kell életben maradnunk, mielőtt a különlegességünk pusztul el? Lerombolják a csodáinkat, tönkreteszik a bűvésztrükkeinket. A csúcson kell abbahagyni. A shownak mennie kell. Árnyékom… szerelmem… te tudod, ugye? Te már régóta tudod. Az istenek… nagy istenek, öreg istenek, halott istenek, feldobtak egy érmét… én az egyik oldalán… most zuhan… ki kapja el? Fej vagy írás?
- Jim, csak… nyugi, jó? Csak nyugodj meg.
- Legalább büszke legyél rám, Seb. Legalább ez legyen meg. Ez most annyira szép volt… és olyan könnyű.
- Nem szereted a könnyű dolgokat. Nem értelek.
- Nem… te nem azért vagy. Csak elhitted, hogy ez kevesebbé tesz. Ugye?
Sebastian kifújta a cigarettafüstöt, megrázta a fejét, és a sporttáskához fordult.
- Össze se rakjam a klimaxig?
- Ha Sherlock ott áll a tető szélén, de én már nem, szereld össze a puskát. Pár percen belül meg fog érkezni Doktor Watson. Csak őt célozd be. Ha Sherlock lezuhan…
- Igen, igen, tudom. De utána mi lesz? Menjek haza?
- Igen… az lesz a legjobb.
Ha ennek vége, elutazunk.
Jim az álla alá nyúlt, felszegte a fejét, végigsimított az arcán, közelebb hajolt; aztán csak a karjaiba zárta, fullasztóan, görcsösen, remegve és zihálva; és megcsókolta, könyörögve, hosszan.
Ő már nem merte átkarolni. Nem mert visszacsókolni sem.
- Soha, ugye? – kérdezte Jim. – Soha. Aztán az ő nevéért gyűlölni kezdtél. Tartozom neki egy bukással. Tartozom neki az én bukásommal. Cafatos szívekkel és elválással és szétemésztő gyásszal és… tartozom…
- Csak rendezd le, oké? Legyünk túl rajta.
A világ végére megyünk. Kettesben. Szeretném látni az északi fényeket. Sokat gondolok rájuk. Rád emlékeztetnek. Ne kérdezd, miért. Ne kérdezz semmit. Hallgass el végre. Rám figyelj.
Jim elmosolyodott. Hosszú idő óta először.
És legutoljára.
- Hello, Seb.
- Otthon találkozunk.

A sporttáskát lóbálta az oldalán, amíg Doktor Watson összegörnyed az utca véres kövezetén, és arra gondolta, hogy tényleg hazamegy, és csinál két piritóst. Kettőt, mert lehet, hogy Jim átugrik ünnepelni; úgy sincs hova mennie. Lehet persze, hogy szervezett valami afterpartyt a Nagy Eseményre. Jimnek baromi fontos ez az egész. Valószínűleg már úton is van, de nem látta kijönni az épületből.
És nem veszi fel a telefonját.
Biztos egyedül élvezi a győzelmi mámor perceit.
Sebastian már gyakorolja a vigyorát, pedig nem érez örömöt, csak… megkönnyebbülést.
Az ajtón be.
A lépcsőkön fel.
Biztos, ami biztos.
Egyre csörgeti. A vonal percenként bont, percenként újrapróbálkozik.
Végül kijut a tetőre.

Staying alive, staying alive,
Ah, ah, ah, ah, staying alive

Hi!

2012-02-11T01:40:00.002+01:00

Emlékeztek a teljes céltalan köszönés című Sherlock ficeimre? Nem? Akkor jó.
Ööö, ez most valami olyasmi. Megint. Ezúttal egy csokor kis domestic szösszenet, John szemszögéből és bicegő stílusában.
"Ez nem irodalom, ez bainstorming!" (én zsemlemesternek, panaszos hangon)
"Ugye ezt nem akarod feltenni a blogodra?" (én magamhoz, fenyegetően)
"Viccelsz? Minden létező gondolatot megosztasz a világgal, ami csak átsuhan a fejeden" (magam énhez, lenézően)
"Megennék most egy fasírtot." (én a világhoz)
nincs (nyílt) homokos tartalom! nincs összefüggés a történetek között! nincs semmi!

Bárhonnan felismerek egy szerdát. Szembejön, rámutatok és kiröhögöm.
Szerda az a nap, amikor Sherlock főz.
„Úristen”, hogy magamat idézzem.
Általában hozatjuk a kaját. Vagy nem eszünk. Ő nem eszik, nekem meg nem hagy rá időt. Valahogy így.
Az utóbbi hetekben francia mesterfogásokat csinál.
Meztelenül.
Miközben dohányzik.
- Sherlock – könyörögtem ma reggel, ahogy eltakartam a szemem a csak csalódást és számlát hozó reggeli postával, és jelen körülmények között próbáltam elnavigálni a székig-, leszoknál erről?
- Azt mondtad, ízlik.
- Azt is mondtam, hogy vegyél fel valamit.
- Azóta legalább nyolc öltöny volt rajtam.
- Nem látszik.
Feldobta a palacsintát, és elkapta a levegőben. Az élet minden területén vagánykodik. Lehet, hogy a nudista kalandok is erre mennek ki. Van mire felvágnia, az tény.
Ne nézz a fenekére. Ne nézz a fenekére. Ne csekkold le a fenekét, Johnny. Ó a fenébe, már így is elég buzisak vagyunk., bíztattam magam.
Felkapta a William & Kate köténykét, amivel Harry lepett meg szivatásból.
Sherlock feneke amúgy teljesen rendben volt. Azt hiszem, ez az a fajta, amit a lányok úgy szeretnek. Feltűnésmentesen lesandítottam a sajátomra. Úgy festett, ahogy a legutóbb hagytam.
Elgondolkoztam, ez örökre így lesz-e, ha továbbra is stírölöm a lakótársamat.

* * * 221B * * *

A Little Walternek van egy száma, a „My Babe.” Nem állítom, hogy éneklés az, amit művelek vele, de mindenesetre nagyon fülbemászó, szóval szerintem teljesen megbocsátható módon dúdolgattam.
- My babe, she don’t stand no foolin’, when she’s hot there ain’t no coolin’…
- Szörnyen áll neked az amerikai akcentus, ne erőltesd.
Ekkor volt az a pont, hogy a fejemet tiszte erőből bevágtam a mosogató aljába, dumm, a masszív fém, aztán csörr, ahogy kiesett a kezemből a franciakulcs és inkább nem idézném, ahogy elkáromkodtam magam.
A fejemhez kaptam, természetesen elveszítettem az egyensúlyomat, és annak rendje és módja szerint hanyattvágódtam.
- Hello, Sherlock. Épp szerelek.
- Észrevettem.
- Egészen pontosan mióta ülsz ott?
- Tíz perce, cirka. Jól vagy?
- Kicsattanok.
Megigazgattam a felgyűrődött pulóveremet, felrángattam a farmerem, és megengedtem magamnak egy pofa sört a nagy sokkra és fájdalomra. Az üveget testvériesen Sherlock felé dobtam, aki elkapta, majd művészi gonddal eligazgatta az asztalon.
- Legközelebb tudod, akár segíthetsz is. Ez a franc már vagy egy hete ereszt. Csoda, hogy nem szakadtunk Mrs. Hudson nyakába. Szó szerint.
- Hm. Azt hiszem, ezt az egész férfias-munkában-leizzadok Ezermester Miszter dolgot inkább rád hagyom, a jazzel együtt.
Ittam egy kortyot és rávigyorogtam.
- Még mindig nem pasiztál be?
Fel akartam borzolni a haján, vagy válloncsapni, úgy bratyimódra, de elakadtam a mozdulatban, ahogy megláttam, milyen arcot vág.
Valami nem stimmelt.
- Szóval… tíz perce ülsz itt és lesed, hogy férfias vagyok?
- Fogd be! És vegyél egy övet. – Ezzel sértetten elviharzott.
Azóta sem bukkant elő.

* * * 221B * * *

Sherlock fényképezőgépe abból a teljesen normális okból került hozzám, hogy fotót akartam készíteni egy eladni kívánt cipőmről. Ezer éve nem hordtam, és lassan kezdett útban lenni. (Egy ilyen kaotikus házban minden útban van.) A gépet utána visszaadtam Sherlocknak, de nem tette el, szóval másnap körbefotóztam a lakást. Egyszerűbb így megmutatni a haveroknak, mintha áthívnám őket. Kezdek beremetülni, ha van ilyen szó. Azt mondják, a lakótársak egy idő után kezdenek hasonlítani egymásra. Hát. Egyrészt valahogy meg akartam kímélni az öreg harcosokat attól, hogy összeakadjanak az én Veszélyes Emberemmel, másrészt viszont tényleg elkezdtem jobban értékelni a duplamagányt, mint a nagy ramazulikat. Pedig egyértelműen szükségem lenne társaságra.
Elsőnek csak egy kép készült Sherlockról, ahogy alszik. Van egy fogadás félénk Greggel, és ahhoz kellett.
Aztán lefotóztam fogmosás közben.
- Mosolyogj, Sherlock!
Életem legrosszabb ötleteinek kígyózó sorát gyarapítja. Ha pillantással ölni lehetne, Donovannek lenne igaza. Nem segített az sem, ahogy a hab őrült tajtékként csorgott le Sherlock állán, és hogy mennyire kócos, zilált és élőhalott-szerű reggelente.
A képet nézegetve, vigyorogva, mint egy iskolásfiú, az jutott eszembe, hogy senki más nem látja így őt, csak én.
De hát ez magától értetődik.
Velem lakik együtt, nem mással.
Szeretem.
El tudom képzelni, milyen kommenteket kapnék, ha ezt felraknám a blogra, de az a helyzet, hogy egyszerűen tényleg szeretem őt, bármilyen idegesítő is néha. Sosem gondoltam volna, hogy pont nekem jut majd ki az ilyen igazi mély férfibarátság. Akartam egy képet kettőnkről, hogy majd sóhajtozva bámuljam a kandallópárkányon, ha végre megházasodom, letelepszem és Sherlock örökre megsértődik rám.
- Mosolyogj! – karoltam belé, és elkészült a történelem legrosszabb fotója.
- John, kérem vissza a kamerámat.
- Legalább még egy fotót csináljunk, ez iszonyú.
- Mit vártál ezzel a technikával? Van rajta időzítő, használd.
- Annyira nem fontos.
- Most döntsd el.
- Nem egy kifejezetten beállított képet akarok, de nem is valami ilyen pocsékat.
- Akkor bízd rám – mondta, és szelíden kicsavarta a kezemből a fényképezőgépet. Aztán elsétált vele.
Teljesen el is feledkeztem az egész ügyről, amikor úgy két hét múlva reggeli közben elém csúsztatott valamit. Valamit ezüstkeretben.
- Tessék.
Ki nem találjátok, mi volt az. Oké, mind tudjátok. Egy fénykép, kettőnkről. Ami azt illeti, én alszom rajta. Elég mélyen és lelkesen. Sherlock meg, hát Sherlock a szó legszorosabb értelmében bepózolt mellém, csücsörítve, mint egy rossz modell, és az egész baromi nevetséges.
A munkahelyemen őrzöm, az íróasztalomon.

szerzői utószó: tehát ez történik ha heteken át reapersun oldalán lógok.

Testtanulmány

2012-02-09T14:41:00.000+01:00

John alszik. Sherlock nem zavartatja magát.

A szempilláid. Fakók. Megrebbennek, ahogy rájuk fújok. Fel ne ébredj. Csók a homlokodra. Gondráncolta homlok, számmal követem vonalait. Megszámlálnám éveidet. Elszámolnék végtelenig.
A hajad; durván vágott, mégis puha. Ujjaim közt morzsolom; homokszőke. Nyár- és szabadságillatú.
A füledhez érek. Kicsit hegyes. Bájosan érzékeny. Az orrod mókás. Szeretem, ahogy a levegőt veszed.
Az arcod karcos a borostától, a szád lágy. Sima. Keskeny. Határozott. Egy katona ajkai. A szeretőm ajkai. Tudsz titkot tartani?
A nyakad. Itt szeretem megszorítani, amikor magadba fogadsz. Ádámcsutka. Átkozz ki minket, ősatyánk.
Vállad tökéletes, roncsolt formája. A seb. Mindig beleborzongok, olyan szép. Húspókháló. Felszisszensz, ha hozzáérek. Kulcscsontod simítom; itt, végig, aztán a mellkasodon le: ez a birodalmam. Selyemutam. Napkelettől napnyugatig, napkeltétől napnyugtáig: vándorolok. Forró sivatag a tested: oázisom. Az izmok sziklái megremegnek. Elindulnak a hegyek. Csodák.
Bordáid íve, ez a mindenség pillére. Fenntartja, óvja a bőröd alatt mozgó, ziháló eleven univerzumot. Működésed titkos varázsa… tüdő, szív, máj, gyomor… esküdj, hogy egészen az enyém. Életben tartanak, hogy velem lehess.
A sebek itt… végig… vörösük kihűl. A parázs is így hamvad el. A fájdalom is így parázslik el. Látod, egyszerű. Még bennem visszhangzik minden kiáltásod. A bőrödbe forrt gyönyöröd. Mondom, hogy egyszerű. Tovább.
Medencéd ringása, öled öble vár, mindig engem vár. Titkodat fedi a paplan, félresöpröm. Hány néven illetik? A fele káromkodás. A másik orvosi szakszó. Ostobák. Megnevezhetetlen. Kimondhatatlan. Csodásan reszponzív. Látod, épp csak hozzáérek… tovább.
Ó, ezek a combok a csípőm körül. A szorításuk. Inas lábad, melyet gyengének hittél. Idióta. Lábfejed, lábujjaid; megremegsz, ahogy a számba veszem őket. Minden porcikád kell, kézfejeden nyalok végig. Ott, a csuklódnál, a karmazsin seb, amit rádcsókolt a bilincs. Illendően vágott körmeid, amik a hátamba szántottak. Alkarod, az erek patakja, szorító karjaid, otthonom.
- Sherlock?
- Fordulj hasra. Még nem végeztem veled.
- De igen. Eléggé.
- Fogd be.
- Te fogd be.
Ó igen, ettől tartottam: a szemed kékje, tekinteted – a roppant és ismeretlen világűr, letaglózó végtelen, szabadesés és fulladó száguldás
és jaj,
a nevetésed Isten.

Díjazom

2012-02-08T19:49:00.001+01:00

Mert Holly egy angyal,

és nézzétek mit kaptam ;A;

A szabályok értelmében hat dolog magamról.

ihatatlan teát készítek, amit csak rengeteg tejjel és cukorral lehet megmenteni (máramennyire)
a tükrömre vörös rúzzsal írtam fel idézeteket Chuck Palahniuk Láthatatlan szörnyek című kultregényéből.
a szobám egyik falán pedig a Sátán kutyája (Sir Arthur Conan Doyle) első pár oldala van. három filctollba és két napba került.
amúgy kicsit sem vagyok grafomán. és bibliofil. könyvekkel alszom. mármint, egy kupaccal. szeretem, ha közel vannak hozzám. kategorizálva csücsülnek a polcokon. és az asztalokon. és a padlón. és amblock mindenhol.
a hajvasalómat baltazárnak hívják és egy transzvesztita.
amikor ilyen "mondj bármiről hat dolgot" helyzet áll elő az életemben akkor egyszerűen körbenézek. szia ady endrés fülbevaló, szia.

És öt kedvenc --- WHATEVER EZEKET MÁR BAROMI RÉG AJÁNLANI AKARTAM

Sherlock fic masterpost #02

Zsemlemester összes írása (magyar)
Mert ő a kedvenc írónőm
A Hét Felfedezettje (magyar)
Nayrra különleges fluffjai
The Pleasure Dome Hotel (angol)
Amit ha ötször nem olvastam, akkor egyszer sem. Raiining/velvet_mace közös munkája NC-17 és BDSM témában. És tökéletes.
The Road Less Traveled (angol)
Tizenkilenc fejezetnyi elbájoló szapiopi verityburns tollából, mert ilyen is kell. Nekem legalábbis nagyon kellett. Együltőhelyes.(NC-17)
Sitting on the bench (angol)
Al rövidkéje. Al ügyes. (PG)

Tragikomédia

2012-02-08T15:28:00.002+01:00

Avagy Nyúljunk Vissza A Régi Rossz Slash Klisékhez.
talán a mennyiség helyett lassan ismét illene a minőségre koncentrálnom de sejj, kellenek az ilyen kellemesen semmilyen történetecskék is. remélem. ha nem. kéretik jelezni.
BBC Sherlock, Johnlock, kezeket fel aki meglepődött.

- Baszd meg, hipotalamusz.
John megrázta a hőmérőt, aztán a kijelzőjére meredt. 39,2. Nem jó.
Biztos Haverhill-láz a szumátrai óriáspatkánytól, ajándékba. Vagy simán malária. Bárhogy is, Sherlockot okolja érte.
Nincs is értelme felöltözni. Vagy felkelni. Vagy élni. Visszahanyatlott a párnákra, és egy darabig bámulta a plafont, aztán káromkodva lerúgta magáról a takarót.
Ha valamit utált, akkor az a tehetetlenség. Pedig most ez jön: minimum három nap pizsama, citromos tea és teleshop. Felnyögött.
Ő nem szokott beteg lenni. A beteg orvos egy elég kegyetlen önellentmondás, valamiféle babonás rémületet kelt az emberekben, „rossz ómen”, na persze.
Küldött egy sms-t a munkahelyére. Túl jól ismeri a recepcióst. Facebookozás közben nem ér rá fogadni a hívásokat, bedobná öt perc Vivaldira. Ha már ott volt, lemondta a randiját. Megint. Igazából valahol kezd rémisztővé válni, hogy Grace (Grace?) olyan simán veszi ezt. „Oké, akkor majd legközelebb.”
Igazán vehetné elbénázott kikosarazásnak is.
Annyira nincsenek jó lábai.
Levonszolta magát az alsó szintre. Nevezett alsó szint kicsit /bizonytalanul/ festett, homályos volt és imbolygott; az árnyékok megnyúltak a sarokban. John vett egy vulkán-izland-vulkán-vulkán fürdőt, aztán köntösben, a vállán átdobott törülközővel leheveredett a kanapéra csak-öt-perc alapon.
Csak-öt-perc múlva már aludt is.

- John? John. John. Johnnn.
- Igenm… mit csinálsz?
Sherlock kabátban, sálban guggolt előtte, és bőrkesztyűs kezével az arcát bökdöste; a sajgó fájdalomból ítélve már egy jó ideje. John ásított, és körbenézett; megpróbálta megtippelni, mennyi lehet az idő.
A függönyök mind behúzva, csak egy lámpa ég. Este lenne? Csak nem.
- Nem reagáltál, John.
- Mire?
- Küldtem egy kommentet a blogodon, hogy ébren vagy-e.
- És ismét alulmúltuk magunkat, köszönöm a közreműködésed – sietve kezet rázott a meglepett Sherlockkal, és megpróbált felülni. Nem, a felülés még sem jó.
- Kiderült, hogy itt fekszel.
- Hmm.
- Nem jó ötlet, hogy lázas vagy, John. Elég avatatlan vagyok az elsősegély terén.
- Sherlock, ne… nem kell nővérkét játszanod, köszönöm. - Ne képzeld el nővérkeruhában. - Jól vagyok.
- Remek. Akkor indulhatunk?
A fehér sápasztaná.
- Nem lehet. Tudod, a hőemelkedésem.
- Nos rendben, igazad van. A privát kis egészségügyi problémáid valóban fontosabbak, mint a sussex-i vámpír ügye. Biztos csak pár holdkóros gót kölyök szórakozik, akik túl sok Kárhozottak Királynőjét néztek.
- Vagy Twilightot, igen.
- Abban nincsenek vámpírok – felelte Sherlock fajának sértett büszkeségével. John óvatosan végigmérte, ahogy ott kuporog horror-haloványan, a szeme szinte áttetsző-kék, és úgy döntött. nem akarja tudni.
Nem akarja tudni, hogy ezek szerint ismét meghívatta magát a randijára, amikor az Eredménytelen Szőkét vitte el a Hajnalhasadásra.
- Áldozatok?
- Még élnek.
- Nyugodtan mehetsz nélkülem. Én megleszek. Csak egy kis időt adj, oké? Vagy simán hagyj békén. Tudod mit? Hagyj békén. Akkor vagyok beteg, amikor akarok.
- Szegény öreg Johnshy. Félrebeszél – motyogta maga elé Sherlock, ahogy lassan ingujjra vetkőzött.
- Hogy hívsz te engem magadban…?
- Minden rendben lesz, nyugalom. Majd én gondoskodom rólad – mosolygott, és meglapogatta a vállát. Segítség.

John végül ott ült Sherlock pizsamájában, egy pokróccal a vállán, a lába langymeleg vízben, és gyógyteát szürcsölt.
Sherlock odahúzta a fotelét, összekucorodott és elmélyülten tanulmányozta.
- Ízlik?
- Kicsit édes, de nagyon köszönöm.
- Nincs mit.
Összemosolyogtak.
- Könyörgöm menj és oldd meg azt az ügyet.
- Gyere velem.
- Nem!
- Rendben.
- Sherlock! Ne csináld ezt. Hónapokig fogom hallgatni, hogy miattam mulasztottad el a Század Bűntényt és-
- Nem mulasztanám el a század bűntényét miattad, ne légy nevetséges. Lamberley messze van.
- Dél-Horsham. Messze.
Sherlock csökönyös csöndbe burkolózott.
- És ha én megyek, akkor megrövidül az út, vagy mi? Van egy titkos tér-idő elferdítő hatásom, amiről eddig nem volt tudomásom?
- Bizonyára.
- A sírba viszel.
- Nem, John, a legkisebb mértékben sem. Te-beteg-vagy, én-ápollak-téged.
- Akkor hozz egy kis paracetamolt, kérlek.
- Tudod már, mitől vagy lázas?
- Nem, még várom a többi tünetet.
- Akkor nem javaslom a kezelést.
John kis híján félrenyelte a teáját, és köhögve, harácsolva fuldokolni kezdett. Sherlock felpattant és tiszta erőből hátbavágta.
A doktor ellökte, majd a fejére húzta a takarót és a fal felé fordulva nyöszörögte:
- Baszd meg, nekem ebből diplomám van!
- Mintha kicsit gyerekes lennél. Én csak javasoltam-
- Gyógyszert. Nem fogok örökre beteg lenni, amíg te hideglelős nanust játszol!

Egy kicsit szégyellte magát. Végül is, Sherlock csak segíteni akart a maga furcsa, őrült és rendületlenül pozesszív, önző, zsarolós módján.
Általánosan elfogadott tény: az avatatlan betegápolók mindig azt a módszert utánozzák, ahogy róluk gondoskodtak gyermekkorukban. Látta maga előtt, amint a kicsi, tizenkevés Sherlock (aki furcsamód ugyanazt a kabátot és sálat viselte) tűri Mycroft túlspilázott aggályoskodását.
Hát.
Nem csoda, hogy olyan rossz köztük a viszony.
- Egy seggfej vagyok – morogta maga elé, és szorosabban ölelte át a párnáját.
Ami igazából Sherlock párnája.
Csak úgy, magától a rendelkezésére bocsátotta.
Fantasztikus illata volt.
BAMM.
John hirtelen felkapta a fejét. Sherlock úgy döntött, most rendezi át a konyhát?
Dübörgések. Csempecsikorgás. Győztes kiáltás. Csönd.
Muszáj mihamarább felépülnie.
Neki kell vigyáznia erre a zseniális idiótára, és nem fordítva.
- Tabletta, kapszula, kúp, szuszpenzió vagy injekció?
- Ne, könyörgöm, ne! A bögrés szekrénytől balra a második polcon van a cipősdoboz, abban találsz ibuprofent, a kérdésedet pedig meg sem hallottam, oké?
Sherlock felbukkant egy barna üvegcsével.
- Szirup van. Hát valami olyasmi.
John félkönyökre támaszkodva figyelte, ahogy egy kiskanálra csepegteti az orvosságot. Szédült, zsongott a feje; Sherlock vékony csuklóján átderengenek az erek.
- „Á”.
- Ááá.
A szeme most éppen zöld, azzal az aranybarna folttal. A szélein sötétebb… ennek van valami neve, meg tudományos magyarázata is. De igazából, egyszerűen csak… baromi szép.
- Ennek nagyon furcsa íze van.
- Jobban leszel.
A tenyerét a homlokára simította. Jéghideg volt az érintése.
Vámpírok.

- Ne, ne vidd el a kezed! Szeretem a kezed.
- Jobb lenne ha megpróbálnál aludni, John.
- Szeretem ahogy kimondod a nevem.
Sherlock a kanapé szélén ült, és némi bűntudattal figyelte John eufórikus mosolyát.
Szó szerint. Eufórikus.
A férfi az ölébe hajtotta a fejét, és kuncogott.
- Tudod mi lenne igazán buta? Ha összegabalyodnánk. Az nagyon buta lenne. Szeretem, ahogy a hajamat simogatod. Nem emlékszem, mikor csináltál még ilyet, de jó. Tudod mire nem emlékszem még? Hogy mikor volt olyan igazi orgazmusom. Te emlékszel?
- …nem.
- Azt mondják, isteni fenekem van.
- Szerintem most egy kicsit magadra hagylak.
- Nem mehetsz el!
Tényleg nem.
John most ön-és közveszélyes. A kisebbik rossz elve alapján… vagy csak mert igazából tök mindegy, mi a helyes, és mi a helytelen… belecsókolt a tenyerébe.
- Nem fogom kihasználni az állapotodat.
- Nincs állapotom. Tök jól vagyok, Sherlock. Ki részeg? A szüleid részegek voltak, amikor elneveztek így. De amúgy tetszik. Szeretem a neved, Sherlock. Mit jelent? Minden névnek van egy ilyen jelentése. Ez annyira mély.
- Nem vagy részeg, csak egy kicsit… khm… elszámoltam magam.
- Nagyon jó ez így – pihegett John, és arcát Sherlock hasába fúrta. Mivel ez már tényleg több volt, mint félreérthető (avagy egyértelmű), Sherlock gyorsan felhúzta magához. John a nyaka köré kulcsolta a kezét, és szerelmesen sóhajtott. – Nincs is lázam. Semmi se fáj. A világon semmi.
- Na, azt elhiszem.
- Sherlock, ha… ha akarnád, akkor… meg tudnál csókolni?
- Ha akarnám, biztos.
- Nem akarod?
- Nem lehet.
- Én akarom.
- Az alkoholt se bírod valami jól, mi?
- Ki beszél itt alkoholról? Szeretkezzünk.
- A saját érdekedben most rögtön szűnj meg.
- Lángol a testem, nem érzed?
Tett egy avatatlan csípőmozdulatot.
Az emlékek innentől szilánkosak.
Sherlock valahogy eltűnt. Amikor legközelebb előbukkant, a füle tövéig pirulva szorongatott valami rongydarabot a kezében. Ő beszél, de igazából fogalma sincs, mit mond. Szavak vannak. Vágyak vannak. Sherlock a szájához szorítja a konyharuhát. A kép lassan elsötétül, a látvány egyszerűen kikapcsol. De még utoljára… a keserű szöveten át, mintha puha és hűvös ajkak simulnának a szájához.

A világ legrosszabb ébredése.
Este volt; még mindig a díványon hevert, kifacsarodott tagokkal, félmeztelenül. Minden ólmosnak és nehéznek látszott, szinte fuldokolva próbált a valóság partjaira vergődni, /egy ismeretlen tenger képe torz dőlésszögben, harmincöt fok/, a feje ismét hasogatott, valami meghatározhatatlan fájdalom lüktetett a halántékában.
Eláll az eső. Nem, Sherlock hagyja abba a gépelést. A monitor fénye az arcán. Vele szemben ül.
- Miazistennn… - nyöszörgött John, aztán hirtelen felült és átkarolta magát.
Zihálva lélegzett.
Hol van a felsője.
Hol a kurva életben van a felsője.
- Látom, felébredtél.
- Gratulálok a kiváló következtetéshez! – csattant fel John. – Mi a szar volt ez?! Azonnal… azonnal mondd el! Lefeküdtünk? Lefeküdtünk, ugye. Nagyszerű. Tényleg, remek. Éljen. Nem, nem volt eléggé elbaszva az életem. Mától meleg vagyok. A meleg lakótársammal élek a meleg házunkban a meleg Baker Streeten a melegek országában. Hurrá.
Hanyattdőlt, és kifejezéstelen arccal bámulta a plafont.
Azt a buzi plafont.
- Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom az egyszemélyes drámádat, de nem, nem létesítettünk nemi kapcsolatot.
- Nem?
- Nem.
- Jó.
- Az.
Csönd.
- Akkor mi a szar történt?
- Elég vulgáris vagy ma.
- Hát ez legyen a legkisebb problémánk basszus!
- Szeretném, ha lehiggadnál.
John magára húzta a takarót, és még mindig lihegve, kifulladva figyelte Sherlockot, a Nyugalom és Rendíthetetlenség kőszent-szobrát.
- A gyógyszer volt az, ugye? A gyógyszer.
- Morfium.
- Te morfiumot… adtál... be… nekem!?
- Nem voltál olyan állapotban, hogy magadtól vedd be.
- Mégis mi a-
- Nyugalom, John-
- …fenéért, tessék, mi a fészkes fenéért akartam volna morfiumot bevenni?
- Mert fájdalomcsillapító, például. És széles körben alkalmazzák.
- Ma már nem, ma már nem.
- Hálás lehetnél – morogta Sherlock, és levágta a laptop fedelét, majd olyan simán hajította félre a gépet (John gépét, amúgy) mintha valami magazin lenne -, a privát készletemet csapoltam meg a kedvedért.
- A privát… készl… Sherlock!
- Csak magadat okolhatod! Itt szenvedtél.
- Persze, minden az én hibám.
- A viselkedésedért tényleg egyedül te vagy a felelős. – Lehet, hogy a szer hallucinogén utóhatása, de úgy tűnt, Sherlock elpirul.
- Egészen biztos, hogy nagyon, nagyon, nagyon csúnyán túladagoltad.
- Nem számít. Nem kifejezetten tudatmódosító hatású.
- Mire véljem ezt a pillantást?
- Megint ezzel jössz.
- Ez A Pillantás, Sherlock. A Mindketten Tudjuk Mi Folyik Itt Pillantás.
- Nem igaz. Csak fáradt vagyok. Khm, a végén jobbnak láttam, ha altatóval- a felsődet pedig te vetted le. Csak hogy tisztázzuk. Szabad akaratodból.
- Szabad akaratomból szeretném, ha most kimennél.
- Itt lakom.
- Én is.
Hosszan egymásra meredtek.
- Nem bízom benned, Sherlock – suttogta John. – Az a helyzet, hogy nem bízok meg benned.
Úgy tervezte, hogy végszóra feláll és elküzdi magát a hálószobájáig; de Sherlock megelőzte: felpattant, és bezárkózott a fürdőszobába.

- Tudod, hogy nem maradhatsz ott örökre.
A kezét már véresre kopogtatta; most az ajtónak vetett háttal ült, és a levegőnek beszélt.
- Hé, gyere ki. Nem vagyok valami jól. Kéne a glükózteád. Meg egy borogatás, ha már arra jársz. Szükségem van rád. Tessék, kimondtam.
Sosem vette még észre, mennyire csöndes környéken laknak. A forgalom zaja olyan távolinak tűnt; néha egy elektromos zizzenés, megreccsen egy padlódeszka, aztán ismét a töretlen, hatalmas és nyomasztó némaság, amiben csak a saját lélegzetvételedet hallgatod – valaki más szavaiért kutatva.
- Nyugodtan előjöhetsz. Nem fogok neked esni. Ööö, semmilyen értelemben. Hagyjuk.
Most már nincs mit tenni. Igazából nem segít a beszéd. Nem segítenek a hazugságok. Nem segítenek a vallomások.
- Figyelj. Tudom, hogy mindjárt előjössz. Biztos vagyok benne. Mert sosem hagysz cserben. Soha. Itt várlak.
A lábával pont elért a laptopjáig; jobb híján magához húzta.
- Én, tudod… tudod.
Felnyitotta a tetejét.
A Google keresője, persze, mi más.
Hogyan ápoljuk barátunkat
John elmosolyodott, aztán halkan nevetni kezdett.
Ez annyira tipikusan Sherlock.
Mit tegyünk, ha a lakótársunk szerelmes belénk?
Mit tegyünk, ha szerelmesek vagyunk a lakótársunkba?
Hé Google…
mit tegyünk?

Party hard

2012-02-05T15:51:00.000+01:00

Elértük a hetvenedik olvasót, és több mint egy éve vagyunk egy évesek!ヽ(゜∇゜)ノ
[oké. szóval totál elfelejtettem megünnepelni az első évfordulónkat. ami amúgy december tizedikén volt.]
{így viszont megúsztátok ünnepi összegző beszéd nélkül}
Ezen jeles alkalom (múltával) szeretnék feltenni egy kérdést. Egy Kérdést, ami körülbelül hetvenkét órája foglalkoztat csak, de nincs oly pillanat hogy ne gondolnék rá.
Ki. Volt. Az.

Jó, mindenekelőtt tudnotok kell, hogy a fondorlatos szerkesztői mágiámnak hála látok én itt minden ctrl+c-t. *dam-dam-dam-dam!* Ez elsősorban egy biztonsági beállítás lenne, de igazából arra használom, hogy a teámba szipogva olvadozzak, mert srácok, ti vagytok a legjobbak. Látom, melyik sorokat, poénokat ("") vagy emlékezetes mondatokat jelölitek ki az örökkévalóságnak, melyek azok a történetek vagy fejezetek, amik komplette lementésre kerülnek, és egyszerűen nem vagytok normálisak és imádlak titeket. ಥ⌣ಥ
De mindezt természetesen név vagy bármiféle forrás nélkül jelzi ki a program.
Így nem tudom, Ki. Volt. Az.
Ki volt az, aki úgy döntött, hogy az összes szellemes sziporka és szívfacsaró furmánc közül az alábbi mondatot idézi ki:

*:･ﾟ✧ "A nappaliban csinált pár karlendítést, amíg fel-alá sétált az ablak előtt."*:･ﾟ✧
(Egy ágyban Sherlock Holmes-szal)

Nem tudom, átérzitek-e a pillanat komolyságát. Elsőnek azt hittem, hagytam benne valami elgépelést; vagy hogy ez így nagyon gáz valamiért, de nem jöttem rá, hol a hiba. Szóval arra a következtetésre jutottam, hogy a titokzatos idézőt eme mondat misztikus tökélye ragadta meg. Megpróbáltam összeolvasni minden második betűt, hátha valami Da Vinci-kód szerűt követtem el akaratomon kívül, de nem jutottam tovább. Elkezdtem irodalmi elemzésekbe bocsátkozni, hogy feltárjam eme jelenet kulcsszerepét (mely megjegyzem, egy meglehetősen hangsúlyos párbeszéd és egy emblematikus csókjelenet mértani közepén helyezkedik el); semmi.
Arra jutottam, hogy reklámkörútjaimon ezentúl kétségkívül ezzel a mottóval kell hirdetnem magam, mert már én is szentül hiszem, hogy soha az életben nem írtam szebbet, csak nem tudom, MIBEN rejlik eh mondat (ah) bűje és bája ó: "a nappaliban csinált pár karlendítést, amíg fel-alá sétált az ablak előtt."

(via uglytshirt)

Nem követek elég embert Twitteren, aki hasonlóképp van ezzel, víg kedéllyel kövessen be és én is hasonlóképp cselekedem. A tumblrömet elsősorban Sherlock/Doctor Who/Anglia/vintázs fanoknak ajánlom, a LiveJournalomat pedig senkinek.
Senkinek.

A netes kalandozások apropóján: nagy örömmel vettem észre, hogy a gportalon is kezd kialakulni a Holmes fanbázis. A cseréinkből ismerős lehet a Guy Ritchie filmmel foglalkozó SHGP elmebetegen sok információjával, a Hét Felfedezettje pedig a Cumbernation, Benedict első magyar rajongói oldala. A Holmes Daily-nek baromira szurkolok, jelenleg szerkesztés alatt áll.

És mégegyszer, zárszóra elmondhatatlanul hálás vagyok minden apró visszajelzésért, véleményért, észrevételért, kritikáért és úgy cakkumpakk a puszta jelenlétetekért. Lemme hug ya all. (づ｡◕‿‿◕｡)づ

Demenciánk

2012-02-03T19:29:00.002+01:00

BBC Sherlock Sherlock/John NC-17 BDSM, mert egyszer már ezt is ki kellett próbálni.
Ha igazán vagány lennék, ✿angst✿ lenne. Hát. Majd legközelebb.

Az ilyen dübörgő, gépies csendben meghallod a szíved ordítását.

John asszonyszagú háborúról álmodott és dühödt, önpusztító szexről.

Az ilyesminek nincs jelentősége. Felriad. Csodálkozik. Normális megint mindig minden.

Asszociációk csak, ebben hitt. Még csak a lelkiállapotot sem tükrözik. Az álmok csakúgy vannak.

Gondolatparaziták.

Az életedbe zabálják magukat.

Lélegezz mélyeket.

Lassan a valóságnak is rétegei lesznek. Stádiumok, mennyire hiszed el, ami körülötted zajlik. Mennyire vagy a része. Mennyire van beleszólásod. Mennyire akarod.

Fulladj bele a jelenedbe.

Bukj a jövő felszínére.

A külvilág ólmos esőfüggönye megtépázza a hálószoba mesterséges békéjét. Reszketnek az üvegtáblák. John kicsusszan a takaró alól. A villámok hibája. Lábujjhegyen tipor a fénypocsolyákba. A lépcsőnél megáll, hallgatózik. A mennydörgés hibája.

Elektronikus kisülések,

Sherlockkal henteregnek. A meztelenségét úgy érzi csak, mint a sötétség nehéz bársonyát. Magába vezeti, egyre gyorsul a vágta. Vak szemekkel bámulja a szikrázó plafont.

Sosem beszélnek. Lefojtott nyögések. Nem érnek egymáshoz feleslegesen. Nem töltenek egymással több időt a szükségesnél. Nem szabad, hogy a hajnal együtt érje őket. A nappaloknak más szabályai vannak.

A hétköznapok tiszták, rendesek, mint mindig. Két legjobb barát a bűn nyomában.

Az Első után rettegett Sherlock szemébe nézni – de végül nem látott benne mást, csak a saját tükörképét.

Összeszövetkeztek.

A sötétségben Sherlock keze után kap. Még az is lehet, hogy alszik. Megszorítja az ujjait, csak egy pillanatra. Sosem érezte még magát ennyire egyedül, mint Sherlockkal a lábai közt. A test hideg, márványmeleg. Alabástrom hústömeg.

Ennek ez a lényege.

Minden lakótárs ezt csinálja, nem? Erre valóak. A szükségleteinkben segítenek. Megosztott élettér, megosztott vagyon, étel és ágy. Személytelenül és lélektelenül. Nem számít, hogy az egyetlen igazi barátja. Nem érdekes most a zsenialitása, a szépsége, a teste sem. Funkcionál. Pont.

Alighogy kielégül, már veszi is vissza a csíkos frottírköntöst. Némán távozik, de a lélegzete még a levegőben reszket. Mintha Sherlock felülne az ágyban, de ez nem biztos.

John iszik egy pohár vizet a fürdőszobában. Gargalizál. Kiköp. Miért kéne undorodnom magamtól?, gondolja sokadszorra. Ez így rendben van. Így őszinte. Ha mellette maradnék, az más lenne. Ha tűrném, hogy átöleljen.

A tükörképének magyaráz.

A bőrén még érzi Sherlock illatát. Megnyitja a csapot. Sokáig nézi, aztán a vízsugárba mártja az ujjait. A keze ökölbe szorul. Tudata elnehezül.

Egy örökkévalóság, mire visszatalál a szobájába.

- A szervezett bűnözés lényege manapság abból áll, hogy megszervezik, mit ne kövessenek el – morog Sherlock, ahogy a mobilján pötyög.

John értetlenül mered rá, aztán kisimítja a Daily Telegraph-ot az asztalon. A fő hírekben semmi. Akkor ma itthon maradnak.

- Biztos saját Facebook oldaluk van. Esemény létrehozása, titokzatos gyilkosságsorozat. Részt vesz? Nem leszek ott.

- Nem tudom követni a gondolatmenetedet, Sherlock. – Megnyálazza az ujjait, és lapozik. Interjúk.

Arra gondol, hányszor feküdtek már le.

Tömör betűrácsok, szóoszlopok, mondatútvesztők.

Számol. Emlékszik. Mindenre. Sherlock itt ül vele átellenben, a kandallónál, felhúzott lábakkal, mint mindig, feketében, bosszankodva; háromszor szexelt vele két héten belül, ez már nem az első alkalom véletlene vagy a második eset visszaeső bűne, ó nem, ez már hivatalos.

- Ne törődj velem. Csak unatkozom.

Sherlock az asztalra hajítja a telefonját.

Csuklójának villanása. Ajkainak rándulása. Háta görbéje. Szeme kékje.

Annyi mindent csinálhatnának most e helyett.

Minden helyett.

John torka száraz. Gyűlöli még a gondolatát is ennek. De mégis beindítja.

Úgy dönt, hogy befejezi. „Többre becsülöm ennél a barátságunkat”, ilyesmiket hajtogat magában. „Jó volt, szép volt, vége volt.”

Fürdik, fogat mos, alszik.

Amikor felébred, még hajnalodik.

Damilok feszülnek a csuklója körül, ahogy megrántja a karját, húsába vájnak. Felordítana, de a száját betapasztották.

Sherlock felette térdel.

Öltönyösen, közönyösen, csak a szeme lángol ennek a képtelen virradatnak a kékségével.

- Én jövök – jelenti ki, és ahogy John tiltakozva megfeszül, könnyedén fordít a kezén: bőrkesztyűt visel, a madzagok az ujjaira csavarodnak. John a kínzó huzalok pókhálójában vergődik.

Lázas, szinte agonikus kábulatban asszisztál Sherlock minden mozdulatához.

Egyrészt, mert muszáj.

Másrészt, mert akarja.

Lestrade a rablás részleteit ecseteli, aztán elharapja a mondatot és felszisszen. Megragadja John karját, és széthasított csuklójára néz.

- Az ég szerelmére, mi történt? Miért nem kötötte be vagy valami?

Ha ápolni próbálná, azzal tudomást venne ezekről a sebekről. Elismerné, hogy léteznek.

- Baleset volt.

A szeme sarkából látja, hogy Sherlock elvigyorodik. Egy győztes félmosoly, a szemfogai épp csak egy pillanatra villannak elő, aztán leguggol a széfhez, nagyítót vesz elő, fontoskodik, magyaráz, Városunk Hőse, Századunk Fénye.

John meg tudná fojtani.

Fojtogatni akarja.

Este Sherlock egy fodrászkatalógust lapozgat a kandalló előtt. Pulzál a parázs. A vörös különböző árnyalatait hasonlítja össze, hogy megoldja a Liga rejtélyét. John félkönyökre támaszkodva nézi, aztán

fél perc, és kiveszi a magazint a kezéből, egyetlen határozott mozdulattal.

- Te meg mit-

Unja ezt az ócska tettetést. Unja a szavakat. Az ujjai Sherlock torkán, megszorítja, és el sem engedi, ahogy lassan letérdel elé.

Gomb, műanyag. Cipzár, fém. Vászon, szövet. Bőr, eleven.

Aztán az ízek következnek, és a forróság. Fojtó, ingerlő szagok.

A férfi hátralöki, csak hogy maga alá gyűrhesse. Türelmetlenül húzza le róla a nadrágot.

Egyesülés és taszítás. Talán ez a molekulákban dúló örök háború. Sherlock tincseibe markol.

Valahol a semmi peremén megszólal egy telefon. Sherlock nem áll le, egyetlen pillanatra sem; még szorosabban simul John izzadt, remegő testéhez. Fogadja a hívást. A kijelző kék fénye dereng az arcán. Nem engedi el John tekintetét.

A hangja hideg, tárgyilagos; áthatol testük révült sámándob-ritmusán.

- Tessék? Hello, Mycroft. Nem, nem zavarsz. Nem jobban, mint máskor. Igen. Haladok. Majd…

John ököllel veri a kezéből a mobilt, megragadja a gallérjánál, lehúzza magához. Az ajkaiba tép, a vállába markol. Vicsorgó tekintetek. Sherlock felrántja magához. Ülve folytatják.

Az elkövető rács mögött.

John a kádban hever, lustán bámul fel a zuhanyrózsából csorgó forró vízre.

Holnap hétfő. Hivatalos munkanap. El ne felejtse befizetni a csekkeket. Még valami, valami fontos nem jut az eszébe. Hunyorog.

A fények kialszanak.

Áramszünet, vagy a biztosíték.

Vagy a partizán alkonyat. Bilincs kattan a csuklóján, a zuhany merev fémcsövéhez láncolódik.

Ismét minden világos.

Sherlock lehajol hozzá. A bíbor köntösét viseli, félig nyitva. A kezében lovaglópálca.

- Attól tartok, a múltkor nagyon rossz voltál.

John felszisszen.

- Ez egyáltalán nem szexi, Sherlock.

Az első ütés rögtön az arcát éri. Sherlock aztán a hajába markol, és lenyomja a víz alá; a kényeztetően habos, friss tengeri sós fürdő egyszeriben pokolivá válik: marja a szemét, a tüdejébe ömlik. Természetellenesen kicsavarodott karjai megreccsennek, a fájdalom a gerincén cikázik végig. Ordítani akar és talán segítségért kiáltani, de mire lélegzethez jut, már csak zihálni tud. Sherlock lustán a peremre kuporodik.

- Azt hiszem nem érted, John. Ez nem arról szól, hogy „szexi” vagyok. Nem arról szól, hogy kiszolgálom a fétiseid és kielégítem a vágyaid. Nem én szolgállak téged, világos? Felelj, ha kérdezlek.

- Világos, uram.

- Nem, nem, nem, nem. Nem játszunk. Sajnos ezt még fel kell fognod. Számíthatok rá, hogy a szokásos lassúsággal fog menni?

- Sherlock, ez nem normális.

- Nem, ez a legkisebb mértékig sem az. Állj talpra.

A kádba lép; a köntös örvénylik a bokája körül. Végigsimítja John a tekintetével, aztán az ostor végével.

- Soha többet nem felejted el, kivel csillapíttatod a szükségleteidet. Soha többet nem felejted el, mi vagyok. Egy tökéletesen működő szociopata. Mégis mit hittél? Elvárom, hogy ne ordíts túl hangosan.

Telnek a napok. Sosem múlnak az éjszakák. Mycroft egyszer meglátogatja őket; amíg John vizet forral a konyhában, mögé áll, és ujjait végigfuttatja a hátán.

A doktor majdnem összecsuklik a fájdalomtól, de ajkait beharapva, szilárdan áll; talán csak a kanna fülét szorítja meg jobban.

- Tudod ám – suttogja Mycroft, a füléhez hajolva -, hogy nem kötelező ezt csinálnod?

A tenyere a csípőjén, a lüktető sebeknél; olyan édesen fáj. De ő nem kínozhatja, John durván ellöki a kezét, és dacosan, büszkén állja a tekintetét.

A szíve remeg bordái boltozatában.

- Tudom, köszönöm.

Igen, pontosan tisztában van vele. Egyszerre úgy dönt, megszökik. Visszavonul. Feladja. Csak egy kicsit.

Az első bárban az első lány; szőke; a körme, az ajka bíbor, alacsony, nevetős, törékeny, nem is lehetne különbözőbb, a lakására mennek fel, és Johnnak alig sikerül összehoznia egy rendes erekciót, aztán kétszer csinálják, két orgazmus, és ez már régen nem elég, mert az egész már régen nem erről szól.

Ezt tudnia kellett volna.

Hamar lelép. Hajnalban már haza is ér.

Várja a büntetést; megáll Sherlock előtt. Tudja, hogy bűzlik a parfümtől, és biztos rúzsnyomok is maradtak rajta. Ezernyi apró jel, de Sherlock mintha észre se venné. Magyaráz.

- A norwoodi tűzeset. Márpedig nyugtalanít. Készülj össze; a vonatunk hajnalban indul. Olyan egyszerűnek tűnik, de aztán meg ott van a mérnök hüvelykujja… zavaró…

Talán egész este így beszélt maga elé.

Talán észre sem vette, hogy elment.

Talán nincs is szüksége rá.

Napokig hozzá sem ér. Dolgoznak. Sherlock a munkájába szerelmes, és ő, hát ő aztán hűséges.

John szenved utána.

Az Eltűnt Hátvéd. Az elvesztegetett esték. Az eltékozolt esélyek.

Fogalma sem volt róla, hogy ez a függőség ennyire túlnőtt rajta. Megmérgezte az eszét, felzabálta a szívét; Sherlock birtokba vette a lelkét és a testét, magába marta – és most, ebben a hiányban, John egész léte megkérdőjelezhetővé válik.

A Másik Folt. Zsák a foltját. Ők ketten. Hiszen tökéletesen összeillenek. Nincs még két ilyen elcseszett alak.

Persze Sherlock jobbat érdemel.

Igen, teljesen biztos benne.

A jelzések lassan elhalványodnak. Fehér vonalak. Táncoló Figurák. Minden este egyedül a takaró alatt. Kihűlt tenyérbe fojtott kétségbeesett, könyörgő zokogás.

A Baker Street 221/B levegője fémes, elnehezült. John a konyhában ül, Sherlock fel-alá mászkál előtte. Fel és alá, fel és alá, fel és alá,

(előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra),

- A francba már, ez hanyadik cigarettád?

- Hm? Nem számolom.

- Oltsd el!

John kézfején nyomja el a csikket. A kiáltása nem emberi; hogy elfojtsa, Sherlock kifeszíti az állkapcsát, hüvelykujjával nyomja le a nyelvét, amíg tart, aztán így csókolja, és végül lehajol, és a kezére is csókot lehel.

- Tessék.

- Te beteg vagy – suttogja szárazon. Sherlock mintha meg sem hallaná, rámosolyog.

- Az aggodalmadat azért köszönöm. A dohányzás öl, ugye? – Megszorítja a csuklóját. – Nem szeretnéd, hogy meghaljak? Nem szoktál erre gondolni?

Aznap éjjel megint felkeresi a hálószobájában.

Üldözöd a veszélyt.

Aztán egyszerre csak ott van a sarkodban.

Egy kibiztosított fegyver a szájában. Engedelmeskedik. Úgy kóstolgatja, nyalogatja, szívogatja, mintha valami egészen más lenne.

Talán tényleg be van tárazva. Valószínű. De nem számít.

Sherlocknak joga van meghúzni a ravaszt.

Megint a magáévá teszi. John utána hozzásimul.

Átkarolja.

- Itt maradnál? – motyogja. – Szeretném, hogy itt maradj.

Sherlock tétovázik. John a nyakába csókol.

- És te? Itt maradnál, mellettem, mindig?

- Igen.

- Mindig ezt mondanád?

- Igen.

- És komolyan is…

- Sherlock. Kuss.

Sherlock szembefordul vele. Nagyon régen nem látta ilyennek; ennyire… emberinek.

- Hello – mosolyog rá.

- Jó éjszakát.

A homlokukat összetámasztják.

Sherlock görcsösen öleli magához.

A taxi a külvárosban bolyong. Kereszteződések, pirosok, tilosok. John megszorítja Sherlock kezét.

Teljesen elfelejtette már, milyen az, amikor csak egymás mellett ülnek, csöndben.

Amikor együtt érkeznek meg a bűntett színhelyére. Társként, partnerként. De semmiképpen sem egyenlő félként; és ez jól van így.

Sherlock a dzsekije szegélyébe kapaszkodik akkor is, amikor már kiszálltak.

Rendőrségi kordon, sárga szalagok, szirénák; ugyanaz a díszlet, mint amikor eldöntötték, hogy összekötik az életüket. Egy egészen másfajta éhség.

- Tudod – somolyog John -, azért ha örökre együtt akarunk lenni, finomítani kell a technikádon.

- Kéne?

- Még a végén nem marad belőlem semmi.

- Hm. Megfontolandó. Nem is tudom… lehet, hogy még nem bocsátottam meg.

- Mit?

- Túl nagy kockázatot vállaltál.

- Aha! Na igen. Tudod, ki tanított rá? – elvigyorodik, és megböki Sherlock mellkasát.

Az a vékony határ rizikó és őrület között.

Az a vékony határ a teljes megalázkodás és a szerelem között.

Az, hogy köztünk többé

nincsenek határok.

Do count

2012-01-30T20:41:00.000+01:00

BBC Sherlock Shelolly, mert azért mert.
fanon headcanon.
d o c o u n t - számolj/számít
Zenei aláfestés. Felnőtt tartalom. Nem, nem p0rnó.

random notes keep falling out your mouth
mid-sweet talk, newspaper word cut outs
speak no feeling no I don't believe you
you don't care a bit,
you don't care a bit
(hide and seek)

Ez kéne hogy legyen
életem legboldogabb pillanata
Molly összekulcsolt kézzel ült a pihepárnás, puha kanapén. Vele szemben, a virágos huzatú pamlagon Sherlock hevert, összegömbölyödve, nyugtalanul. Karjára támasztotta fejét, valamiféle morcos, harapós kedvetlenséggel szorította könyöke közé az állát, fel-felnyögött, tompán, és kirúgott, mint a macska, ami álmában egeret hajkurászik.
Ami azt illeti, Toby a férfi vállán kucorodott össze, egy doromboló, berregő, kedves kis kupac; egyszerre vették a levegőt, szuszogva, puhán.
Molly úgy érezte, meghasad a szíve.
Azt hitte, Sherlock utálni fogja Tobyt. „Van egy macskám”, mondta neki, és Sherlock rávágta: „Tudom.” A vért mosta le az arcáról. „Ugye nem fog zavarni?” Nem válaszolt. De összebarátkoztak. Sherlock és Toby. Az urak a háznál, befogadott árvák. Az ő privát, gondosan berendezett kis édenében pihennek. Az Otthon. Egy kuckó a város szívében, nappali, konyha, fürdő és egy hálószoba, pár négyzetméteren. Keleti fekvésű… sok a fény, a langyos, bágyadt londoni sugár. Egy babaház… mindig így képzelte el. Sherlockkal, az utóbbi időben. A herceg, a férfi. Vele él.
Sherlock a díványon alszik. Felajánlotta neki az ágyat, de elutasította.
Sherlock nem szerelmes belé. Meg sem játssza. Bujkál. Szüksége van rá. Itt senki se keresné.
Nem való ide.

- Még nem mesélted el az életedet.
Molly átnézett a válla felett. Lángost csinált, barackízzel. Sherlock mostanában csak édességet eszik. Persze nem látszik meg rajta, amilyen mázlista. Sherlocknak mindig szerencséje van. És mégis el van átkozva.
- Mindent tudsz, ami érdekelne.
A férfi az ujjával követte a csipketerítő bonyolult mintáját.
- Szeretném, hogy egy kicsit untass.
- Miért?
- Így szokás.
- Hát… mit mondjak?
- Bármit. Miért választottad ezt a szakmát?
Molly elgondolkozott.
- Nem hiszem, hogy lehetett volna másképpen. Amikor izé, kislány voltam, az első könyv, amit olvastam, „Az emberi test csodái”… annyira tetszett. Tudod, hogy egy egész és teljesen ismeretlen világ van a bőrünk alatt, ez… ez furcsa. Furcsán hangzott.
Sherlock lustán könyökölve, mintegy félálomban görgetett egy narancsot az asztalon.
- Folytasd.

Sherlock tulajdonképpen halott volt. Árnyék, vagy kevesebb. A titokban tartott, láthatatlan ember.
Nem mehetett ki az utcára, egyelőre biztosan nem. A függönyöket is mind behúzták. A nappaliban volt egy beugró, franciaablakokkal: ott most fátyolos, opálos derengés pislákolt a valamikori tündöklés helyett.
Természetesen nem gyújtott rá. Ragaszkodott hozzá, hogy semmi sem olyan felismerhető, mint a cigarettahamu. Éjszakánként a mécsek füstjét lélegezte be.
A zene, az feltűnő lett volna. Vonó nélkül hegedült, cincogó, nyikorgó hangok remegtek csak elő az ujjai alól.
Munka nélkül jóformán az eszét vesztette. Csak azért nem rokkant bele, mert most minden elhallgatott szívdobogása egy nagyszabású, fantasztikus ügy része volt. Zajlott a játék. Aki bújt, aki nem. Most még csak számol.
Senki sem fogja megdicsérni, ha nyer.
Molly tud róla, mindent, de egy szava sem lehet: túl sokat jelentene. És túl keveset.

Az egyik nap berepült egy méhecske. Sherlock elkapta egy csíkos ikeás pohár és egy szórólap segítségével. Úgy helyezte a dohányzóasztalra, mint valami kincset.
- Tanulmányozni fogom –jelentette ki. Molly rámosolygott, aztán elsietett. Amikor hazaért a munkából, Sherlockot ugyanabban a pózban találta, ahogy hagyta: előre görnyedve, kezei a térdén.
- Lehetne ez mindig így – motyogta a férfi. Molly zajtalanul engedte le a táskáját, a kabátját óvatosan a fogasra akasztotta. Talán meg kéne mérni Sherlock lázát. – A méhek… csodálatos teremtmények. Csak velük törődnék. Lenne pár kaptárom, legalább három, vagy egy tucat. Sussex-ben, ahol felnőttem. Vennék egy telket, a tenger mellett. Mindig azt mondják, „annyira látni akarom a tengert.” Hülyeség. Tölts le egy fotót. Ugyanaz. Hallgatni más. Ahogy megtörik a sziklákon, azt nagyon szeretem. Züm-züm.
- Sherlock…
- Ó! Máris hazaértél? Hello, Molly.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha megpróbálnál aludni.

Tévedések.

Hajnalban arra riadt, hogy Sherlock szörnyen kiáltozik. Elképzelni sem tudta, mi lehet vele. Felragadta a nehéz Tiffany-lámpát az éjjeliszekrényéről, és rohant.
A kanapé előtt talált rá, a fehér szőnyegen. Minden csurom vér volt. Sherlock szétharapta a saját csuklóját, ahogy megpróbálta visszafojtani az ordítást. Egész testében remegett, homlokát kiverte a hideg verejték.
- A lábam – nyöszörgött. – Nem tudom megmozdítani.
Izomgörcs.
Molly megpróbálta átmasszírozni, ahogy oktatták, Sherlock hevesen zihált, újra és újra körülnézett a szobában.
Ez a pasztellszínű, fakó, virágos koporsó…
- Rémes álmaim voltak. Ki kell jutnom.
- Sajnálom, nem lehet, megbeszéltük hogy-
- Engedj már! – megpróbálta félrelökni, és négykézláb kúszott előre, de az oldalára borult, és egy újabb görcs összerántotta a testét. Szenvedve a hajába markolt. – Anyag kell. Muszáj! Nem bírom ki nélküle. Nem hoztam, nem láttam előle, még sose volt ilyen, elvonási tünetek, nem, nem…
- Mit tehetnék érted? – kérdezte Molly sírós hangon.
Az iskolában azt tanulták, hívni kell az illetékeseket. Bedugni egy elvonóba. Elzárni valahova. Itt állni, és végignézni, ahogy kínlódik.
- Adj valamit… xanaxot, metadint, popperst, altatót, valamit, sokat, most, most, most! Nem hallod? Kell! Engedj már ki!

Molly a Soho mocskos utcáin rohant.

Sherlock kiengedte a fogai közül az érleszorítót, és a csempének dőlt.
- De hiszen te orvos vagy.
- Igen. Te pedig magadon kívül voltál.
Sherlock üres hangon nevetett.
- Szenvedtél. És én hiszek benned. Tudom, hogy abba tudnád hagyni. Ha mások mondanák neked, hogy fejezd be, akkor nem. Ha lenne valakid, akit… féltesz, akkor… ugye?
- Ezt inkább nem kéne végignézned, Molly. Bezártad az ajtót?
- Persze!
- Jó éjszakát.

A zokogástól csomóssá álltak össze a tollak a párnában.
Sosem fog megbocsátani magának. Sosem fog megbocsátani magának. Sosem fog megbocsátani magának.

- Szereted ezt a számot.
Molly éppen port törölgetett. Számtalan porcelán csecsebecse és cseprő emlék sorakozott a fehérre festett vitrinekben.
- Igen.
- Mindig felhangosítod, ha megy a rádióban.

’Cause there’s a side to you that I never knew, never knew,
All the things you’d say they were never true, never true,
And the games you’d play, you would always win, always win.

- Nem tetszik?
Sherlock megállt a létra aljánál, a torkát köszörülte és kezet nyújtott. Molly zavartan pislogott.
- Mycroft azt mondta, így kell felkérni valakit.
- É-én nem tudok táncolni.
- Én sem.
Hazudott.
Ez igazából az én tökéletesen megrendezett öngyilkosságom, nem a tiéd. De hát… bármikor meghalnék érted.
(Annyira gyűlöllek.)
Molly Sherlock vállába fúrta a fejét, és mélyen belélegezte az illatát.
- Egyszerűbb lett volna, ha simán bocsánatot kérsz.
- Tudod, hogy soha többé nem fordul elő.
Megpróbálta megpörgetni. Mollynak ehhez lábujjhegyre kellett állnia. Nevettek.

- Toby! Sicc, Toby, ez nem a tied!
- Tobias, ül!
És erre leült. Ott, a konyhapulton, ahol az imént még süteményt kunyerált. Molly döbbenten bámult Sherlockra. Nem értette, hogy került mögé ilyen hamar, ilyen zajtalanul, és hogy hogy csinálta az egészet.
A férfi enerváltan sóhajtott.
- A macskák is idomíthatóak, csak türelem kell hozzá. Én, mint tudod, baromira ráérek.
Belemártotta az ujját az egyik krémesbe, és Tobynak nyújtotta.
- Hajrá kölyök, megérdemled. Molly, most már becsukhatod a szádat.

A Glee ment. Eljutottak odáig, hogy egymás mellett ülve nézzék. Meglehetősen közel, hogy a nassos tál igazságos távolságban legyen mindkettejüktől. Molly azért még vett egy köntöst is az amúgy teljesen ártatlan hálóinge fölé, és nagyon figyelt rá, hogy egyetlen gesztusa, tekintete vagy elszólása se legyen félreérthető. Jelen esetben, egyértelmű.
Ropogtatták a vaníliás popcornt.
Sherlock egyre kiegyensúlyozottabbnak tűnt. Lassan beleszokott az új életébe: a halálába.
Molly tudta, hogy ez rettenetesen önző dolog, de azt akarta, hogy sose érjen véget ez az idő. Sherlock itt biztonságban van. Tudna rá vigyázni, mindig. Gondoskodni róla, ápolni. Követni, szolgálni. Imádni.
Sussex-ben, a széttörő tengernél, az üvegszín egeknél. Ott élnének ketten. Meg pár macska. A méhek. Egy kisfiú.
Sherlock még az álmaiban sem szereti, de mellette marad. Egyszerűen csak ott van, és ez bőven elég.
- Nem értem, miért énekelnek folyton. Sokkal egyszerűbb lenne, ha leülnének és megbeszélnék a dolgaikat, mint a rendes emberek. Mi a címe, John? Glee? Hát legalább ez találó. Az látszik, hogy vidámak.
- Molly.
- Tessék?
- Semmi, csak… semmi.
- Johnt mondtam?
- Ühüm.
- Nyelvbotlás. Megszoktam.
Le sem vette a szemét a képernyőről. Meredten és üresen bámulta, gépiesen rágott, nyelt, nyúlt a következő adagért.
- Hiányzik?
- Ez nem is az ő számuk. Hallottam már korábban, és akkor nem ez a szőke srác énekelte. Volt rá engedélyük?

Mint egy jövendölés.

Pontosan öt nappal ezek után Sherlock egyszercsak felkapta a fejét, a pupillái kitágultak. Az ajtó felé bámult, holtra váltan, és bármiféle magyarázat nélkül hirtelen a gardróbba vetődött, hangosan bevágva az ajtaját.
Paranoid tünetek, gondolta Molly elszorult torokkal, aztán ő is meghallotta a távoli, bicegő lépteket és a félős kopogtatást.
Ajtót nyitott.
- Hello, Molly – mosolygott rá John, és zavartan megdörgölte a tarkóját.
Évekkel öregebbnek tűnt.
- Ó… szia.
- Én csak… hát épp erre jártam, és mondjuk eléggé sietek, de gondoltam ööö, beugrok megkérdezni, hogy vagy.
- Jól, köszönöm. És te…?
- Remekül. – Körbenézett, aztán megnedvesítette az ajkait. – Figyelj, öö, szóval ugye… Sherlock… nem hagyott végrendeletet, szóval minden Mycrofté, és. De… arra gondoltam, te fontos voltál neki, és biztos örülne… ezt kimentettem neked. Ez igazából a legmorbidabb dolog, amit valaha is… de erről legalább majd eszedbe jut. – Átnyújtotta a koponyát. Molly elhebegett valami köszönetfélét, John pedig zsebrevágta a kezét. – Ne félj, természetesen nem kifejezetten az övé.
- Azt rögtön sejtettem az arccsontokból.
Összemosolyogtak.
- Hát akkor…
- Kérsz egy kis teát? Épp most forrt fel a víz.
Bocsáss meg.
- Ah, egy tea belefér. Nagyon köszönöm!
Könyörgöm, bocsáss meg.
John kedélyesen ült a konyhaszékre, a levegőbe szimatolt, körbenézett megint, aztán összecsapta a tenyerét.
- Szóval! Új barát?
- Tessék?
- Eleve két csésze volt kikészítve. Aztán meg, nem hiszem hogy te használsz pont ugyanolyan arcszeszt, mint én; a sajátomat meg nem érezném. Azt sem hiszem, hogy ilyen sminkkel és frizurával ücsörögsz itthon, meg aztán ott van az a lábnyom a plüsszőnyegen, egyértelműen férfié…
- Ah! Hát csak… megyek valahová este, és… kicsit…
- Ó, értem, értem.
- Amúgy meg tényleg barátom van. – Nyelt egyet.
- Rendes fickó?
- Nem. Haha! De. Az. Rendes.
A teát némán hajtották le. Nem ázott ki eléggé, és nagyon édes volt, de John igazán lelkesen köszönte meg, aztán már indult is.
- Amúgy meg – fordult vissza az ajtóból hirtelen -, van valami, amit meg akartam kérdezni. Csak egy apróság.
Könyörgök.
Igen.
- Miszerint…? – hebegte.
- Téged az öreg Davenport tanított?
- Nem… sajnos, ő nem.
- Nem, nem sajnos. Hogy az mekkora egy seggfej! Na mindegy, megúsztad. Még egyszer, köszönöm a teát. És remélem, a barátod nem haragszik meg, ha ezt mondom, de Molly, te igazán remek lány vagy. Kitartás, oké?
Ismét rámosolygott.
Kisfiúsan jóképű.
Egy jó ember.
Szilánkokban.
Alig hogy elment, Molly a gardróbhoz rohant, és felrántotta az ajtaját.
- Mikor mondod el neki!? – kiáltotta. Sherlock hidegen végigmérte, és a zakóját porolgatva lépett elő. Vetett egy pillantást a koponyára az előszobai komódon.
- Amint nem ölik meg azért, hogy tudja.
- De ezt nem csinálhatod! – kiáltott Molly, és elsírta magát. – Ezt senki sem csinálhatja!
Csillapíthatatlanul zokogott, a könnyek marták a szemét, előre görnyedt, és hirtelen azt érezte, hogy Sherlock átöleli. A szorítása biztos volt és nyugtató, ringatta őt, mint egy gyermeket, és a fülébe suttogott:
- Ça va aller, va, il n'y a pas de raison pour que tu pleures, petite.
- Te…tessék?
- A nagyanyám mondta mindig ezt, ha azt akarta, hogy ne sírjak. Többnyire abbahagytam, szóval gondolom, beválik.
Molly hüppögve felnevetett.
- A minden rendben lesz része nem igaz – folytatta Sherlock -, de a kicsi igen. Tényleg kicsi vagy. Kicsi Molly. – Magához mérte, aztán rámosolygott. – A zsebkendőt a szokásos helyen tartod, ha szükséged lenne rá.
- Kösz… tudom. Tiszta festék lett az inged…
- Nem számít. Használhatom a fürdőszobát?
- Most? Persze…

Zubogott a víz.

Molly próbálta valahogy rendbehozni magát. A gondolatait. Az életét.
Egyszerre egy iszonyú csattanást halott.
Felkapta a fejét, és a fürdő ajtajára meredt.
Mintha valaki ököllel ütött volna a csempére.
Mintha valaki zokogna.
Megtévesztőek a zajok, ebben a zúgásban.
Ez a görcsös, elfojtott, fel-felcsukló sírás.
Megállt az ajtóban, kopogtatni akart. Rájött, hogy fogalma sincs, mit mondana. Különben is, addigra már csönd lett.
Teljes és néma csönd.
Sherlock egy óra múlva került elő, a kék köntösében, vizes hajjal. A hálószobába ment, és bevágta maga mögött az ajtót. Molly lábujjhegyen járva felmosott és kiteregetett, aztán bekukucskált hozzá. Sherlock teljes sötétségben hevert, mintegy kiterítve. Be sem takarózott. A fogai vacogtak. Molly eligazgatott rajta egy plédet, aztán sokáig nézte, ahogy alszik.
Tudta, hogy akkor látja utoljára.

Másnap, amikor hazaért, Sherlock már összecsomagolt. Elsőnek meg sem ismerte. A haját szőkére festette, gondosan oldalra fésülte, szemüveget tett fel, és talán el is maszkírozta magát valamennyire, mert a vonásai semlegesek és elmosódottak voltak.
- Minden rendben. Én vagyok az.
- Tudom. Sejtettem.
- Vigyázz magadra.
- Te is. Te jobban.
Hallgattak.
- Biztos menned kell? Én… óvatosabb leszek. Nagyon óvatos. Senki sem találna meg itt. Tudom, hogy nem vagyok a legkellemesebb társaság, de… szükséged van társaságra, Sherlock, én nagyon, nagyon féltelek, ha nem, ha nincs melletted… én… én mindig vigyázni fogok rád. És nem mondom el senkinek! Senkinek. Soha.
- Tudom.
Molly nem akart megint sírni.
Amióta csak ismeri Sherlockot, folyton sír.
- Van hova menned, ugye? Rendben leszel. Itt… ide akármikor… bármikor, Sherlock. Itt foglak várni. Meg egy bögre kávé, két cukorral, és a krémes sütemény, és Toby. Mindig.
Sherlock felemelte a bőröndöt. Molly érezte, hogy valami húzza lefelé, lefelé és egyre csak lefelé, de tudta, hogy szilárdan kell állnia. Mosolyognia. Jó képet vágnia.
Képtelen rá. Nem megy, ha Sherlock így nézi. Azokkal a fakó, fürkészkék szemekkel, amik olvasnak a gondolataiban és belelátnak a szívébe, és amik mégis vakok, ezerszer is vakok.
Sherlock az álla alá nyúlt, gyengéden fölszegte a fejét. Mintha megpróbálná megjegyezni magának. Persze ez ostobaság. Úgyis visszajön még. Úgyis látja még.
Úgy sem jön vissza. Úgy sem akarja őt látni. Nem fog emlékezni rá. Az itt töltött időre. Semmire. Egyetlen másodpercére sem. Rá sem. A lányra a kórházból. Ha átlépi azt a küszöböt,
megint lezuhan.
Ezúttal tényleg.
- Kicsi Molly Hooper, hidd el… én lennék a legbüszkébb és legboldogabb férfi, ha tudnálak szeretni.
Homlokon csókolta.
Le kellett hajolnia hozzá.